Elme vagy béke?

Az elme mindig többet akar, olyan, akár egy koldus. 

Elmondok erről egy régi példabeszédet… 

Egyszer egy koldus kopogtatott egy palota ajtaján. A király éppen ekkor indult reggeli sétájára a kertben, így aztán ő maga nyitott ajtót. 

A koldus, mikor meglátta, így szólt: 

– Úgy látszik, szerencsés nap a mai. 

– Kinek? Neked vagy nekem? – kérdezte a király. 

– Estére majd elválik. Látod, én koldus vagyok, és most csak egy dolgot kérek tőled. Itt van az én koldusbögrém. Megtöltenéd? Bármivel, amivel csak akarod. 

A koldus kicsit furcsának tűnt. A szeme, mint a misztikusoké, a beszéde pedig inkább hasonlított egy császár beszédéhez, semmint egy kolduséhoz. Egész lényéből valami megmagyarázhatatlan erő sugárzott. A király megparancsolta a miniszterének, hogy töltse meg a koldus tálkáját aranypénzzel, hogy az egész életében megemlegesse, hogy egyszer egy király ajtaján kopogtatott be, és akkor bizony ő volt szerencsés. 

A koldus csak nevetett. 

– Mi olyan vicces? – kérdezte a király. 

– Estére majd elválik. – Furcsa volt, de mégis vonzó. Igazán szép férfi volt. 

Ekkor azonban meglepő dolog vette kezdetét. Amikor ugyanis a miniszter megérkezett a zsákaranypénzzel, hogy feltöltse a koldus bögréjét, a bögrébe rakott pénzek egy szempillantás alatt mind eltűntek, a bögre pedig üres maradt. A döbbenetes hír futótűzként terjedt a környéken, nemsokára az egész város összegyűlt. 

A király azonban nem tágított: 

– Nem érdekel, ha ide kell hozni az összes gyémántot, rubint és smaragdot, akkor is töltsétek tele ennek a koldusnak a bögréjét!

De bármit öntöttek is a bögrébe, a bögre továbbra is üres maradt. Mire beesteledett, a királynak mindene odaveszett. Az egész városban óriási volt az izgalom. A király mindvégig makacskodott – de most már nem volt mit tenni, semmije sem maradt, amit a koldusnak adhatott volna. 

Leborult hát az idegen lába elé, és kérlelte, hogy árulja el neki a bögre titkát: 

– Ez valami mágikus bögre, igaz? Most már beesteledett, és te mindvégig azt mondogattad, hogy majd estére minden kiderül. Hát, most beesteledett, és valóban kiderült minden: legyőzött egy koldus. De te nem egy közönséges koldus vagy, ugye? Csak arra kérlek, mondd el a bögre titkát! 

– Nincs ebben semmi titok. Nézd csak meg jobban azt a bögrét! Ez egy emberi koponyából készült. – felelte a koldus. 

– Nem értem. 

– Senki sem érti. Az ember koponyájában van az elméje. Bármit is töltesz bele, az mind eltűnik. Mindig csak többet akar, de mégis mindvégig üres marad. Az emberi elme olyan, mint egy koldus – ezen nem lehet változtatni. Csak felismerheted, hogy így van… és akkor megszabadulsz tőle. Pontosan ebben a helyzetben vagy te is. Soha nem leszel elégedett, ha az elmédre figyelsz. De ha képes vagy nem ráfigyelni egy kicsit, azonnal ráébredsz, mi az az igazi elégedettség. 

Választhatsz: ez, vagy az elme nyomorúsága – mert az elme mindig nyomorúságos marad, folyton csak többet és többet követel, a vágya örökké olthatatlan marad. 

Volt egyszer egy nagyon gazdag barátom. Nem gazdagnak született – egy szegény ember fiaként jött a világra, és mi még abban az időben barátkoztunk össze, amikor szegény volt –, de örökbe fogadta India egyik leggazdagabb házaspárja, mert nekik nem lehetett gyerekük. Így aztán egycsapásra ő lett India egyik leggazdagabb embere. Élveznie kellett volna a gazdagságát, hiszen akkor sem tehetett volna szert ekkora gazdagságra, ha száz életen át megállás nélkül dolgozik, most pedig anélkül, hogy bármit is tett volna érte, egyszerre elérte. Mégsem volt boldog. Többet akart. A pénz önmagában nem volt elég, most már nagy vezér is akart lenni. Pénze ugye volt bőven, hát indult a választáson, és be is jutott a parlamentbe. De neki ez sem volt elég. Megint többet akart: beakart kerülni a kormányba. Volt pénze bőven, hát elérte, hogy ő legyen az egyik miniszter helyettese – de persze ez nem volt elég.

– Én akarok lenni a kabinetfőnök – mondta. 

– Gondolod, az már elég lesz? – kérdeztem tőle. 

– Azt hiszem, igen – válaszolta tétován.

– Most így gondolod. De ha már egyszer kabinetfőnök leszel, nem így fogsz gondolkodni. 

Végül aztán el is érte, hogy ő legyen a kabinetfőnök. Nem sokkal később meglátogatott, és azt mondta: 

– Igazad volt. Amint én lettem a kabinetfőnök, az elmém azzal állt elő, hogy „Olyan hosszú utat tettél már meg. Most már egészen közel vagy ahhoz, hogy miniszterelnök légy. Már csak néhány lépés, és te lehetsz a miniszterelnök.” De én olyan feszült vagyok, folyton annyira szorongok, hogy már aludni sem bírok. Semmi nem szerez örömet. Evés közben is állandóan csak a politikán jár az eszem. Amikor a feleségemmel szeretkezem, akkor is csak a miniszterelnöki székre gondolok. 

Minden összekeveredett bennem. Kérlek, segíts megnyugodnom! 

– Hát, ha miniszterelnök leszel, az elméd azt fogja mondani, hogy „Most már legyél te az államelnök!” Ha továbbra is az elmédre hallgatsz, soha nem tudsz majd megnyugodni. Ha békét akarsz, ne figyelj az elmédre! Dobj el mindent, amit azáltal értél el, hogy az elmédre hallgattál. Amikor szegény voltál, nagyon boldog voltál. Élvezted az életet. Pedig nem volt semmid, csak a csodálatos egyéniséged. Én nem azt mondom, hogy most dobd el a vagyonodat, csak ne engedd, hogy az elméd uralkodjon fölötted! Akkor bárhová is vigyen az utad, meg fogod találni a békét. 

Ha az elméd veszi át az irányítást, a Paradicsomban is azt mondod majd: 

„Ez lenne a Paradicsom? Hát,ennél azért többet vártam!” 

A házak mind le vannak lakva, lerobbant az egész környék, mert ugyebár már egy örökkévalóság óta ott állnak. Mindenki szomorú és komoly – hisz ők is már egy örökkévalóság óta laknak ott. Csupa por minden, és senkinek semmi dolga. Senkiben nem maradt egy csepp méltóság sem. Elérték a Paradicsomot, de elvesztették az emberi lényegüket – nem tudnak már nevetni sem.

A mennyországban tilos nevetni. Tudtad ezt? A világon egyetlen szentírás, egyetlen vallás sem említi, hogy a humor vallásos dolog lenne – rajtam kívül. Valahogy senki sem akarja beengedni a humort a vallásba. Vajon mi a fenét csinál az a sok faarcú szent ott a Paradicsomban? Szeretkezni nem lehet, kártyázni nem lehet, még foci sincs! Tévé pláne – hiszen az oly profán! Se tea-, se kávészünet nincs, mert hát ugye meló sincs… Üresek a napjaik, üresek az éjszakáik, biztosan arra vágynak, hogy visszajöhessenek a földre. Itt legalább szentekként tisztelték őket, ott ugyan ki csodálná őket ezért – hiszen ott mindenki szent. De a Paradicsomból nincs ám visszatérés, annak csak bejárata van, kijárata nincs. Tehát kétszer is gondold meg mielőtt belépsz, mert ez lesz az utolsó cselekedeted – utána már nincs tovább. Nagyjából olyan, mintha a sírodba feküdnél bele. 

De persze az elméd mit mond? 

„Ez nem a Paradicsom. Gyerünk, nézzük meg! Kész átverés az egész, biztos az ördög műve. Egy nagy vicc az egész – még hogy ez a Paradicsom!” Az elméd még a Paradicsomban sem hagy békén: a béke és az elme egyszerűen nem férnek meg egymással. 

Amerika egyik leghíresebb rabbija, Joshua Liebman írt egy könyvet: Az elme békéje címmel. Küldtem neki egy levelet – a könyvet egyébként viszik, mint a cukrot –, amiben ezt írtam: „Bármit is gondol Ön az elméről, úgy tűnik, teljesen félreérti. Még azt sem tudja, hogy az „elme békéje” kifejezés már önmagában is ellentmondás – Ön pedig ezt a címet adta a könyvének. Én egy másik címet adtam volna neki: Elme vagy béke.” Valószínűleg nagyon megdöbbent a levelemtől – mert nem válaszolt. Aztán újra írtam neki: „Ez a gyávaság nem áll jól egy rabbinak. Vagy változtassa meg a címet, vagy adjon magyarázatot!” De sem a címet nem változtatta meg, sem magyarázatot nem adott, pedig egész egyszerű dolgot kértem tőle. Olyan, hogy „az elme békéje” egyszerűen nem létezik. Vagy béke van, és akkor ott az elmének nincs szerepe, vagy elme van, de akkor ott nincs béke. A helyes cím tehát Elme vagy béke volna. De hát persze nem változtathatta meg a címet, hiszen az egész könyv erről szólt: az elme békéjéről, meg hogy hogyan lehet azt elérni. A könyvben számos módszert leír, hogy hogyan érhetjük el az elme békéjét. Ha megváltoztatta volna a címet, az már nem passzolt volna a könyvhöz.  

Nyilván úgy érezte, hogy lehetetlen helyzetbe hoztam, hiszen ha megváltoztatja a címet, a könyv nem fog passzolni a címhez. Újra kellene írnia az egész könyvet, de a könyvet nem írhatja újra, mivel nem érti, hogy tulajdonképpen maga az elme minden feszültség, aggodalom és szorongás forrása. Egyszerűen nem lehet benne béke – az lehetetlen. Ebben tudnám összefoglalni a Keletévezredes szellemi tapasztalatait: elme vagy béke. Választhatsz. 

A béke egy rendkívül hétköznapi, közönséges és egyszerű jelenség. Amint a közelébe kerülsz, az elméd elkezdi: „Kell, hogy legyen valami több ennél. Ne állj le a békénél! Keress tovább!” És ezen a ponton kell azt mondani az elmének, hogy „Fogd be a szád!” Hiszen ez a te elméd, jogod van elhallgattatni, és nem figyelni többé az ostobaságaira, hogy „Még többet! Még többet!” Bármid is van most, élvezd! Meglátod, minél jobban élvezed, annál jobban növekszik és gyarapszik majd. 

Ez paradoxonnak tűnik, hiszen az elme mindig többet és többet akar, de közben egyre inkább csak aggódik. Elme nélkül viszont megélheted a békét, a szeretetet, a csöndet. És azáltal, hogy megéled mindezt, egyre inkább elmélyül az élmény benned, és csak egyre több lesz belőle. Egy idő után aztán a boldogságod szárnyra kap, és egyre csodálatosabb áldás, gyönyör és elragadtatás válik belőle.

OSHO - Az ego könyve, részlet.