A függőségről.
"Ezt egy életen át kell játszani” – tartják a függőségről, legyen szó bármilyen szerről: munkáról, sportról, alkoholról, sorozatnézésről stb. Jobbik eset, ha a környezet figyelmezteti a függőt, hogy nincs jelen az életében, rosszabbik, amikor reggel egy árokban ébred. Mitől függ, hogy mitől függünk? Dr. Petke Zsolttal, a Nyírő Gyula Kórház addiktológiai osztályának vezető főorvosával beszélgettünk.
Definiáljuk a függőséget?
Olyan lelkiállapot, amit alacsony önértékelés, az abból adódó magányra való hajlam és bizalmatlanság jellemez. Mindez azt eredményezi, hogy az, aki ettől szenved, csak a választott szerével, annak hatása alatt érzi jól magát, érez eufóriát, egyensúlyt, lelki békét. Ez a választott szer lehet munka, sport, túlevés, sorozatnézés, vásárlás, alkohol, kábítószer és még csomó más egyéb is.
Dr. Petke Zsolt - Vannak jó és rossz függőségek?
Ezek mind rosszak: elszigetelnek azoktól, akik szeretnek. Mindegy, hogy futok vagy hajót modellezek, amikor ez kezd a kapcsolataim rovására menni, destruktívvá válik. És onnan fogom látni, hogy túlzásba viszem-e vagy sem, hogy visszajelzést kérek a környezetemtől. Meg kell kérdezni, hogy szenvednek-e amiatt, hogy horgászni járok, érzik-e, hogy én ezzel őket eltaszítom, szinte menekülök tőlük.
És ha nincs kitől megkérdezni?
Magányos függőként is le lehet élni egy életet (például karrierépítéssel töltve) úgy, hogy nem foglalkozom azokkal, akik szeretnek. Nem tudom elfogadni a szeretetet, és nem tudok szeretetet adni, még a gyerekeimnek sem – mint egy alkoholista. Ráadásul nem biztos, hogy a munkafüggő szerencsésebb, mert nem éli meg olyan gyorsan a krízishelyzetet, mint az, aki éjszaka a sáncban ébred, vagy folyamatos visszajelzést kap a párjától. Azt látom, hogy azok a jellemzően „megmondó” beosztásban dolgozó, vagyis egyedül súlyos döntéseket hozó orvosok vagy jogászok, akik benyakalják a napi üveg whiskyt, ugyanolyan közönyösen működnek, mint a hajléktalan alkoholista, akit éjjel kettőkor páros lábbal rúgnak ki a kocsmából, és reggel ötkor kezdi elölről. Csak az előbbieknek van hová hazamenniük, a család végighallgatja, hogy mekkora áldozatként dolgoznak, milyen nehéz nekik, és elviseli őket valaki egy életen át.
Mi mindenen múlik, hogy ki csúszik bele bármibe, és hogy ki mibe csúszik bele?
Alkalom szüli ezt, és lényegében teljesen mindegy. Az első jelek 9-10 évesen már jelentkeznek, és alapvetően három hajlamosító tényezőről beszélünk: genetika, család és tágabb környezet. Persze lehet visszamenőleg elemezgetni, hogy melyiknek mekkora szerepe van a függőség kialakulásában, csak nincsen sok értelme. Gyakorló függőként én azt tartom fontosnak, hogy egy felnőtt ember egy döntéssel ezeket mind lesöpörheti. Lehet változni, függetlenül attól, hogy én például ezt genetikailag is örököltem, a családban is ez volt, és körülöttem is mindenki iszik. Mondhatom azt, hogy ezt az életet én nem így szeretném folytatni. És kérhetek segítséget.
Ön mire kattant rá?
Az én függőségem is többes. Amikor a magam számára jobban működtem, diplomákat és szakvizsgákat halmoztam, és mellékállásommal zsebeltem be a környezet felém áradó elismerését: „Azta, milyen klassz orvos, hogy egyik ügyeletből a másikba és onnan a harmadikba rohan, és még tanít is, kutat is, kezel is!” Miközben majdnem ugyanúgy amortizáltam magam, mint ha piáltam volna. Amúgy amikor volt két-három hónap pihenő, akkor pedig piázgattam. És ugyanúgy nem vettem részt a gyermekeim nevelésében akkor, amikor PhD-re készültem, mint amikor hónapokon keresztül altatókat próbálgattam otthon. Ebből a szempontból 3-5 éve vagyok felépülésben: már ötéves volt a nagyobbik fiam, és három a kicsi, mire mélypontra jutottam, és azt mondtam, hogy elmegyek terápiába, mert szeretném, ha jobb viszonyom lenne a gyerekeimmel, mint amilyen nekem volt az apámmal. Szeretnék jobb apa lenni annál, mint amilyen ő volt nekem. A mi családunkban a fizikai abúzus a hétköznapok része volt, apám pedig egy autoriter, megmondó, ellentmondást nem tűrő személyiség volt. És egyszer csak azt láttam, hogy ugyanaz az autoriter észosztó lettem, mint amilyen ő volt. Miközben a karrierem briliáns volt, és meg voltam róla győződve, hogy én jó apa és jó főnök vagyok. Egyszer csak kiderült, hogy rossz apa vagyok, és olyan főnök, akit nem lehet, vagy – ahogy mostanában szoktuk mondani – nehéz szeretni.
Mitől tudatosult ez önben?
A függőségem súlyosságát én is a magánéletemben tudtam lemérni. Ekkor már bőven használtam szert, láttam, hogy mi az ára annak, amit csinálok, és erősen éltem azt, hogy bármennyire is szeretném, a változtatás nem megy egyedül, nem tudom másképp csinálni, segítséget kell kérnem. Természetesen a bennem lévő bizalmatlansággal egyéni terápiába mentem – próbáltam négyszemközt megúszni. Aztán volt felépülő, függő párkapcsolatom, gondoltam, kettesben majd „eltanulom a dolgot”, de egy év múlva visszaestem. Vagy három évig tartott ez az agónia, mire beláttam, hogy úgy van, ahogy a barátaim mondják: csoport nélkül ez nem megy. Szóval elmentem csoportba,majd rehabra, és azóta tiszta vagyok.
Milyen volt az első csoport?
Nagyon markáns érzés: húsz perc elteltével azt éreztem, hogy itthon vagyok, és hogy én ezt az előző negyven évemben nem éreztem sehol. Otthon sem. Elfogadást, és azt, hogy bármit mondhatok magamról – a titkaimról, az érzéseimről, a gondolataimról –, az biztonságban van. És a mai napig ezt érzem minden gyűlésen.
Mit hallott ott, ami fontos volt?
Például, hogy kevesebbet kellene dolgoznom. Holott én azt gondoltam, hogy ha sokat dolgozom, jobb életet teremtek a gyerekeimnek. Miközben azzal lesz jobb nekik, ha este elmondom, mi történt velem aznap. Az én felépülésem ezzel kezdődött, és itt, az osztályon is ebben mondunk mást erről az egészről: a függőségből való kilábalás nem arról szól, hogy ne igyál többet, hanem hogy beszélj arról, amitől félsz.
Mi történik a függőség alatt, és miről szól a felépülés?
Az aktív használat arról szól, hogy nem lehet engem szeretni, és erről meg vagyok győződve. Amikor pedig felépülésben vagyok, elhiszem, hogy lehet jó az életem. De amint tartósan egyedül maradok, a belső hang átveszi az irányítást. Minden reggel azzal kelek, hogy a mai napért is meg kell harcolnom, és minél régebb óta vagyok felépülésben, annál könnyebb ez a harc. Egyre jobban látom benne az automatizmust, viszont továbbra is lehetnek sóvárgások, ezek azonban egyre halványabbak az idő múlásával. Az első hónap nehéz.
Olyankor mi van?
Minden este beülök egy csoportra. Én az NA-ba (Narcotics Anonymus) járok, ott távoznak a destruktív gondolataim. Visszakerül a mozdony a vágányra, belátom, hogy nem szükséges magam körül mindenkit nekem irányítani, és ez a belátás kell a mindennapos tovább működéshez. Mostanában heti két csoportra van szükségem az optimális üzemmódhoz, de ha nagyon nehéz a magánéletem vagy a munkám, többször is beülök.
Az miért van, hogy a felépülésről sem ön, sem általában az egykori függők nem egy lezárt folyamatként beszélnek?
Az az érzésvilág, aminek a függőség az egyik jellemzője, nem múlik el, életünk végéig elkísér minket, olyan, mint egy walkman, amit nem tudok kikapcsolni, csak lehalkítani. Az alacsony önértékelés például. Vagyis ha nem foglalkozom azzal, hogy tiszta maradjak, és megadjam magamnak azt, amire a kiegyensúlyozott élethez szükségem van, akkor előbb-utóbb vissza fogok esni. A felépülés élethosszig tartó folyamat, szükségem van arra, hogy időről időre józan közösségbe járjak. A függőnek saját maga a legrosszabb társaság. A legjobb pedig a józan függőké, ahol látod, milyen problémáid vannak, könnyebben azonosítod őket, és távol tudod tartani magadtól a sóvárgást. Amikor például látom a fesztiválozó barátaim vigyorgó arcát, van bennem irigység, hogy: „Csak még egyszer én is. Mi baj lehet belőle?” De nem lehet, mert egy hét múlva teljesen lecsúszom, és eltávolítom magamtól azokat, akik szeretnek.
Milyen állomások vannak?
A legnehezebb lépés: lerakni a szert, és elfogadni a segítséget, azt, hogy csoportra van szükségem. Utána jön egy erőltetett menet, amikor éveken keresztül mennék az általam jól megszokott úton, a könnyebb ellenállás felé. Taszítom azt, hogy legyen egy szoros napirendem, hogy másokról próbáljak jót gondolni, hogy bizalommal közeledjek emberekhez. Ez egy függőnek rettenetesen nehéz, ezt tanulni kell, és ezek a minták általában a felépülésben előttem járóktól jönnek. Tehát a csoportban hallom azt, hogy hogyan kell a gyermekkel bizalmasan beszélgetni. Én is ott hallottam először, hogy hogyan kell este megkérdezni a gyermeket, hogy mit gondol arról, ami régebben történt. Vagy mit szeretne csinálni jövő héten? Mert annyira nem láttam mintát erre sem otthon, sem magam körül. Én a felépülés előtt egy kioktató apuka voltam, aki hazament este a munkából, mesét olvasott a gyereknek, elmondta, hogy a játékokat minden este lefekvés előtt a helyükre kell pakolni, jó éjszakát, villany lekapcsol.
És most milyen apuka?
Most az van, hogy esténként a meseolvasás mellett arról is beszélek, hogy nem biztos, hogy jó apuka vagyok, nem tudom, hogy jó apuka vagyok-e, fiúk, ti ezt hogyan gondoljátok? Milyen érzés volt abban az időben, amikor még nem voltam rehabon, és piázgattam, esténként gyakrabban kiabáltam, és nagyon tudtam, hogy hogyan kell élni? És ilyenkor a gyerekek röhögnek, és azt mondják, akkor tényleg többet kiabáltál, és féltünk tőled. Rá szoktam kérdezni, hogy most is féltek? Igen, mondják, néha most is előfordul, hogy felemeled a hangod, de most már sokkal jobb, hogy fél órán-órán belül bocsánatot kérsz, vagy próbálod helyretenni a dolgokat, és visszatér az az ember, akivel lehet beszélni. Azelőtt nem volt olyan ember, akivel lehetett volna beszélni. Tulajdonképpen a felépülés alatt újratanulok élni. Olyan vagyok, mint egy csecsemő. Újratanulom azt, hogy az emberekhez jó alkalmazkodni – nem csak irányítani jó őket. Ez, ugye, a vezetők óriási kórsága. A függő ember nagyon jó ott, ahol autoriter vezetőre van szükség. Márpedig a legtöbb helyen azt kérik, hogy menjen jól a bolt, nem számít, hogy hullik a forgács. És erre ideális a függő, mert látja a célt, és nem érdekli, hogy mi az ára.
Orvosként milyen volt akkor és most?
Elég nehéz visszagondolni arra az időszakra, nem sok olyan betegem volt, aki kijózanodott és tartósan az is maradt. Meggyőződésem volt, hogy rohadt megértő orvos vagyok: át tudtam érezni, milyen az, amikor az ember másnaposan ébred, hiszen én is úgy ébredtem, és meglapogattam a piás vállát, hogy nekünk tényleg szar, minket nem ért meg a világ. Aztán a rehabon szembesítettek azzal, hogy azért jöttek hozzám az emberek, hogy valami mást mutassak, ehelyett én megerősítettem őket abban, hogy ez valóban marha nehéz dolog. Ma kritikusabban állok ezekhez a megállapításaimhoz, addiktológusként hozzátartozik a munkámhoz, hogy magamról is beszéljek a klienseimnek.
Van, hogy úgy jövök le a függőségemről, hogy rákattanok egy másikra?
Ez törvényszerű. Mivel a függő személyisége állandó. Én például, amióta nem használok szereket, azóta sportolok. Rossz működési sorrendben jön a munka, aztán a vásárlás, ezt követi a sorozatnézés és a legalja a zabálás. Tehát amikor már nagyon szarul vagyok, benyomok pár ezer kalóriát, és akkor el bírom viselni magam. De én tudatosan figyelek a piros jelzésekre: amikor hazamegyek, és szét vannak terítve az asztalon a munkahelyi dolgaim, ami azt jelenti, hogy előző nap dolgoztam szabadidőmben, tudom, hogy megint bajban vagyok. Menjek moziba, strandolni, lazítani!
Miért fontos számontartani, hogy ki mióta tiszta?
Mert ez erősít. Soha nem leszek olyan menő főorvos, aki egy pohár pezsgővel tud koccintani egy fogadáson vagy a gyerek tizennyolcadik születésnapján. Zsolt vagyok, függő, és 932 napja nem használtam semmit. Ez nagyon fontos nekem. És üzemanyag is: 932 napja másképp élek, mint az előző énem meg az apám, a nagyapám, vagy akik szerint a környezet a hibás a kudarcainkért.
A cikk eredetileg az Üzlet és Pszichológia 2018. augusztus-szeptemberi lapszámában jelent meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése