Evolúció
Az embert a majomtól az értelme különbözteti meg. A majomnak nincs esze. Antropológusok megfigyelték, hogy egyre nagyobb lett a fejlődés során a koponya mérete, egyre nagyobb lett az agy, és azzal arányosan egyre okosabbak, értelmesebbek lettünk. Lett eszünk. Képesek lettünk a gondolkodásra.
Az evolúció ma is folyik, nem az történt hogy valaha majmok voltunk, aztán hirtelen gondolkodásra képes emberek lettünk. Az emberiséget népcsoportok alkotják, akik különböző tudatszinteken léteznek. A dzsungelek mélyén lévő bennszülöttek még kevésbé fejlett elmével rendelkeznek, minimális szinten képesek a gondolkodásra. Egy népcsoporton belül az evolúció generációról generációra történik, az újonnan megszületett testek elméje már egyre összetettebb gondolkodásra képes.
Az állatokat az ösztöneik tartják életben, minimális szinten képesek a tanulásra, gondolkodásra. Az ösztönök alapprogramok, amely automatikus reakciókat váltanak ki egyes élethelyzetekben. Mindannyian úgy születünk meg, hogy félünk a magasságtól, póktól, kígyótól. Ezek az ösztönök segítenek életben maradni.
Állatként ha megijedünk, akkor vagy elmenekülünk, vagy támadunk. Az ijedtség pillanatában, hirtelen befeszül a testünk, hatalmas energia torlódik fel, amiből lesz erőnk elmenekülni, vagy támadni. Az állati ösztön jól megfigyelhető, amikor megijesztenek minket. Hatalmasat ugrunk, vagy kiáltunk, vagy épp támadunk. Abban a pillanatban, ahogy felfogtuk, hogy nincs veszély, kifújuk, fellélegzünk. Ellopták az autód, negyed óra kínszenvedés után rájössz, hogy a szomszéd utcában parkoltad le. Megtalálod, és kifújsz, hatalmas kő esett le a tüdődről, annyira be voltál feszülve negyed óráig, hogy alig kaptál levegőt. Sokkos állapotban voltál, kivert a hideg verejték, torkodban dobogott a szíved, és alig tudtál gondolkodni, lefagyott az értelmed.
Amíg állatok voltunk, addig nem szoktunk órákra befeszülve maradni. Vagy támadtunk, vagy elfutottunk, ritkán fordult elő, hogy valahova elbújtunk, és rettegve, menekülésre, támadásra készen várakoztunk hosszabb ideig. Az ember nem bírja ezt a hatalmas feszültség szintet, ez olyan érzés mintha egy ceruza elemre működő elektromos eszközt rákapcsolnánk magas feszültségű hálózati vezetékre. A kábelek túlmelegednek, elkezdnek kiégni, sérülni. Az ember idegrendszere is elkezd sérülni, agysejtjei ilyen magas feszültségen túlmelegednek, sérülni kezdnek. A természet azért alakította ki a hirtelen nagy feszültség szintet, hogy a felhalmozódott energiát az izmainkra, esetleg hangunkra irányítsuk, segítve a túlélésünket.
Amíg nincs elme, vagy csak kisebb részben fejlett, addig az ember nem képes hosszabb ideig befeszülve maradni. Az elme kifejlődésével egy teljesen más életet élünk, mint állatkorunkban. Elme nélkül nincs se idő, se tér. Pontosabban csak az az idő van, amiben éppen vagy, a most, pillanatról, pillanatra. És csak az a tér, amiben épp vagy, ameddig ellátsz, elhallasz, szagolsz. Ahogy az értelem elkezd fejlődni, úgy kezd növekedni az idő, és a tér körülöttünk. Kezdetleges elmével tudjuk mi van a sövényen túl, ismerünk pár utat, de a térkép nagy része felfedezetlen. Szintén van valamennyi időérzékelés, pár órát érzékelünk előre, hátra is. Európai népcsoport tagjaként ezt nehéz felfogni, mert nekünk már nagyon fejlett elméink vannak. De gyerekkorunkban az állati tudatszinttel rendelkeztünk, az elme fokozatosan fejlődött ki. Gyerekkorban nem volt idő, hiába mondták, hogy szombaton megyünk a nagymamához. Nem volt tér, mindig csak az a szoba, utca, tér volt, amit az érzékszerveinkkel felfogtunk. A bennszülöttek nem tudják, hogy egy évben 12 hónap van, egy hónapban négy hét, 1 órában 60 perc, fogalmuk sincs mit értünk idő alatt. Nekik csak a most van, örökké pillanatról, pillanatra.
Egy fejlett elménél teljesen kialakul az időmátrix, van egy belső világunk ami a valós időt kiegészíti folyamatos múlttal, és jövővel. A tér kitágul, belső világunkban valós és elképzelt helyszínek jelennek meg. Az értelem megengedi, hogy folyamatosan az elképzelt időben, elképzelt terekben járjunk. Valójában figyelmünk nagy részével beköltözünk az elménk kínálta valóságba. A jelen pillanatban állatként csak rövid időre voltunk képesek befeszülni. Az elmének köszönhetően képesek vagyunk egész nap folyamatosan félni, feszültek lenni. Nincs a most pillanatban veszély, de az elme által létrehozott gondolatképekben megalkotjuk a támadó oroszlán képét. Esetünkben az oroszlánt az anyagi, és érzelmi veszteségek jelenítik meg. Azt mondjuk, rohanó a világunk. Nem rohanó, hanem menekülő. Annak ellenére, hogy kifejlődött az elménk, a természet által megalkotott ösztönös reakcióink továbbra is működnek. Képesek vagyunk heteken, hónapokon, éveken keresztül befeszülve maradni, azt vesszük észre, hogy gyorsan eszünk, beszélünk, mozgunk. Mindig olyan érzésünk van, mintha sietnünk kellene. A feszültségnél vagy menekülünk, vagy támadunk. Mi folyamatosan feszültek vagyunk, a sietés, rohanás érzete az ősi menekülés ösztönből fakad. Vagy támadunk, kötekedünk, veszekedünk, egész addig amíg ki nem adjuk az energiát, meg nem nyugszunk. De nem tudatosítjuk, hol akadt be a program, mitől félünk, milyen jövőképen aggódunk, vagy milyen múltbeli agresszív élethelyzet ismétlődik elménkben, mi váltja ki a folyamatos feszültséget. Nem tudjuk elzárni a csapot, nem tudunk hosszabb időre nyugodtak maradni. Menekülés az egész életünk.
Az állandó nagy feszültség rengeteg életenergiát elfogyaszt. De a folyamatos nagyfeszültséghez egyre jobban hozzá szokik az idegrendszerünk, agysejtjeink. Tudattalanul azt csináljuk az energiarendszerünkkel, amit a testépítők az izmaikkal. Feszültség, majd pihenés. legközelebb már nagyobb feszültség, nagyobb pihenés. Ahogy az izom növekedni kezd, úgy az agy is. Az energiarendszer tágulni kezd, megtanulunk egyre nagyobb feszültségszinteken élni. Egyre nagyobb életenergia szinteken élni. Ami 20 éves korunkban még feszültséget okozott, az harmincéves korunkban a nyugalmi állapotunk lesz. Isten fejleszt minket, Isten használja fizikai világunkat arra, hogy az élethelyzetekkel megtanuljunk egyre nagyobb feszültségeket kibírni. Állatból ember lettünk, és emberből angyalok leszünk. Minél nagyobb feszültségszintek lesznek a nyugalmi pontjaink, annál nagyobb lesz az értelmünk. Annál okosabbak leszünk. Ádám és Éva evett a tudás fájáról, kiűzetett a paradicsomból. Rengeteget kell szenvednünk, rengeteg feszültséget kell kibírnunk, mire teljesen kifejlődik az agyunk, de tudáshoz jutunk. Végül lesz annyi tudásunk, hogy felismerjük mi a különbség a majom és az ember között, felismerjük az elme fogalmát, és tudatossá váljunk a teljes kikapcsolására. Visszatérjünk a pillanatba, teljesen kiengedjünk, megtanuljunk félelem nélkül élni.
A kevésbé fejlett népcsoportok olyan boldogok, mint az állatok, vagy mint a gyermekeink. De amikor veszély van a pillanatban, akkor nincs eszük, hogy szeretettel döntsenek, elborul az agyuk a nagy feszültség alatt, bekapcsolnak ösztönös reakcióik, képesek kifutni az útra, vagy megölni valakit az elborult aggyal. Nincsenek tudatuknál, ösztönösen állatok. Ugyanígy az ösztöneik nem ellenőrizhetőek, ha bőség van, akkor halálra képesek enni, inni magukat. Az ész legyőzi az ösztönt, sokat kell vele verekedni, de végül győzedelmeskedünk. A folyamat végére nem félünk, nem ijedünk meg se a pillanatban, se az elme mátrixában, egyre jobban kiengedünk, egyre több energiát halmozunk fel, amelyet fejlett elmével tudássá alakítunk. Van egy pont, amikor az evolúciós ugrásnak köszönhetően több értelmet nyer az életenergiaszint, szerepet kap az energiamező, aura, az ember mágneses tere begyullad, fénnyé válik. Isten nagy mókamester, elég szép meglepetésekkel vár minket az evolúció lépcsőfokain.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése