-Írsz?
-Írok.
-Mit írsz?
-Egy mesét.
-Mesét?
-Igen, neked.
-Nekem?
-Igen.
-Elmondod nekem a mesét?
-Elmondom neked. Egyszer ült az ágon, s messzelátó szemeivel a tájat kémlelte. Nézte a távolt, s közben remélte, hogy nem szakad meg a szíve. Szétszakadt szívvel nem tudna repkedni tovább, s ezért el sem indult, maradt tovább. Csupa finom toll volt mindene, a szárnyai melegsége óvatosan körbevette. Lágyan pislogott, s derűsen mosolygott, lábai alatt az ág lágyan ringatózott. Hagyta magát álomba ringatni, s ebben az álomban látta magát világgá repülni.
Repült erős nagy szányakkal hegyek felett, és az óceánban megfürödve átszelte a fellegeket. Kíváncsian kémlelte a szines vidékeket, nagy tornyok tetejéről leste a gyerekeket. Vidáman pihent meg az áramlatokkal, és szelíden sóhajtva kelt fel a nappal. Széltől kócos szárnyait, a selymes fű megsimogatta, ha leszállt, s éjjel a csillagok menedéke adott hangtalan szent oltárt. Vágyakozva súgta meg az ágnak ébredve a szendergésből, elég már az ücsörgésből. Megtisztítom, felerősítem a szárnyaimat, hogy elrepítsenek oda is ahol reggel aranylóan kel fel a nap!
Borska
Kép: Gapchinska
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése