Kivánok neked eleget.

Egy igazi történet alapján.

„Sosem gondoltam volna, hogy ennyi időt töltök majd reptereken. Pedig számíthattam volna rá. Hiszen mindig is híres akartam lenni és az természetesen rengeteg utazással jár. Végül úgy alakult, hogy nem lettem híres, mégis sokkal több repteret láttam már, mint az átlagember.

Szeretem is és gyűlölöm is őket. Szeretem őket, mert kedvemre figyelhetem az utazókat. De ugyanez az oka az ellenérzéseimnek is. Mert a reptereken minden leegyszerűsödik szervuszokra és viszlátokra. Sok helyen leírtam már, most is megteszem: nagyon nem szeretek búcsúzkodni. Pusztán attól, ahogy ezt a sort papírra vetettem, máris elfogott a megszokott rossz érzés, az ismerős szorítás a szívem táján. Ha egy moziban búcsújelenetet mutatnak, van, hogy fel kell emelkednem egy kicsit a székben és vennem kell néhány mély levegőt. Éppen ezért az évek során rászoktam arra, hogy ha kemény feladattal szembesített az élet, kimentem a repterünkre és néztem a búcsúzkodó embereket. Mindig sikerült meggyőznöm magam, hogy bármin is menjek keresztül, az fele annyira sem borzasztó, mint az, ha valakinek búcsút kellene intenem. 

Amint az embereket figyeltem, ahogy egymásba kapaszkodnak, ahogy könnyekkel a szemükben szorítják egymást és remélik, hogy az az utolsó ölelés örökké tart majd, hirtelen elkezdtem értékelni mindazt, ami nekem megadatott. És aztán láttam, ahogy lassan kibontakoznak az ölelésből és távolodni kezdenek egymástól, amíg már csak az ujjaik hegye ér össze – na, az a kép egész nap elkísért.
Az egyik legutóbbi utamon például éppen sorra kerültem a reptéri pultnál és a hölgy kedvesen rákérdezett, hogy érzem magam. 

Panaszosan jött a válaszom: 

„Máris hiányzik a feleségem, pedig még el sem búcsúztunk.” 

A hölgy erre ránézett a jegyemre és tanulmányozni kezdte: 

„Hiszen csak három napra megy!” – pukkadt ki belőle a nevetés. 

Igaza volt, de nekem még ennyi időre is nehéz elbúcsúznom. 

Persze a búcsúzkodás pillanataiból sokat tanulhatunk is, valamennyien.

Nemrég véletlenül kihallgattam egy idős édesapát és a lányát egy reptéren, amikor az utolsó perceiket töltötték együtt az elválás előtt. 

A biztonsági kapu előtt álltak és a hangosbemondó bejelentette a lány gépének indulását. 

Megölelték egymást és az apa azt mondta: 

„Szeretlek, drágám! Kívánok neked eleget!” 

Erre a lány: 

„Apa, amit tőled kaptam, az több is volt, mint elég. A szereteted mindig elkísért. Most is el fog, tudom. Kívánok neked én is eleget.”

Megpuszilták egymást és a lány eltűnt az automata üvegajtó mögött. Az idős férfi tett néhány lépést az ablak felé. Ekkor már majdnem mellettem állt. Ahogy ott várakozott, láttam, hogy a könnyeivel küszködik. Nem akartam megzavarni, de nem is volt rá szükség. 

Ő szólított meg engem. 

„Volt már, hogy úgy kellett búcsúznia, hogy tudta, soha többet nem látják majd egymást?”

„Igen, volt.” – ahogy kimondtam, rám törtek az emlékek. Ahogy egyszer én köszöntem meg mindent a saját édesapámnak. Amikor már tudtam, hogy csak napjai lehetnek hátra, szántam időt arra a nagyon fontos beszélgetésre, amikor a szemébe nézve elmondhattam, milyen sokat jelent nekem. Úgyhogy pontosan tudtam, mit érezhet a mellettem álló férfi. 

„Bocsásson meg, hogy megkérdem, de miért volt ez a végső búcsújuk?” – kérdeztem. 

„Öreg vagyok már, és ő nagyon messze lakik.” – jött a válasz. „Nehéz napok jönnek, de szembe kell néznem a realitásokkal. Legközelebb akkor jön majd, amikor a temetésemre érkezik.”

„Amikor búcsúzkodtak, hallottam, hogy azt mondja a lányának, kívánok neked eleget. Megkérdezhetem, hogy ez mit jelent?” 

A férfi elmosolyodott. 

„Ez egy olyan kívánság, amely generációk óta a családi kincsünk. Én is a szüleimtől tanultam.” – egy pillanatra maga elé nézett, mint aki az emlékei között kutat. 

„Amikor azt mondjuk, kívánunk neked eleget, akkor azt akarjuk, hogy annak a másiknak pont annyi jó legyen az életében, amennyi elég a boldogságához.” 

Egyre szélesebben mosolygott, aztán megosztotta velem a családi kincsét, sorról sorra.

„Kívánok neked elég napsütést, hogy mindig vidám legyen a kedved,

Kívánok elég esőt, hogy a napfényt jobban értékelhesd, 

Kívánok elég boldogságot, amelyben a lelked megmelegedhet.

Kívánok elég fájdalmat, hogy az élet legapróbb öröme is nagyobbnak tűnhessen.

Kívánok elég bőséget, hogy a vágyad teljesülhessen.

Kívánok elég veszteséget, hogy amid van, azt értékelhesd.

Kívánok elég ’Szervusz’-t, hogy a végső ’Viszlát’-ot elviselhesd.”

A férfi szemét elfutották a könnyek. Elbúcsúzott és elsétált.

"Barátaim, kívánok nektek eleget!” – Bob Perkins.