Nagyon sokan abban a tévhitben élnek hogy ha akadály kerül az utadba, azt le kell győznöd minden áron. Ez igaz is meg nem is. Ezt inkább úgy lenne helyes hogy Ne térjél le a célpontodtól az akadályok miatt. Tegyük fel hogy meg akarsz mászni egy hegyet, fel akarsz jutni a csúcsra. Elindulsz és a keskeny ösvényt elzárja egy óriási szikla, amelyet az éjszakai vihar és heves esőzés gördített le a hegygerincről. Te ha fel akarsz mászni a hegy tetejére, ahhoz nem feltétlen kell eltold az utadban álló sziklát. Megkerülheted, vagy átmászhatod is. Általában a könnyebb megoldást választjuk. És ez jól is van így.
Az életed során rengeteg ilyen helyzetbe kerülsz. Ezek mind azért vannak hogy kiszűrjék azokat akik nem elég határozottak. Mert ha valamit el akarsz érni, akkor az ilyen elődbe gördülő akadályok, inkább megerősítenek a határozottságodban, mintsem hogy eltántorítsanak.
Kiskorom óta szerettem olvasni, mindig elvarázsoltak a könyvek, a mesék, regények, a versek. Alig vártam hogy egy újabb könyv kerüljön a kezembe. És mindez egy akadállyal kezdődött. Egy traumás történettel. Történt ugyanis hogy mikor másodikos lettem, a tanítónéni megkérdezte ki akar a könyvtárba beiratkozni. Nem emlékszem pontosan hány gyerek jelentkezett, de annyit tudok hogy sokan. Így hát a tanítónéni felosztott minket, ki melyik szünetben mehet szétnézni, könyveket választani. Amikor beléptem a könyvtárba, azt sem tudtam merre nézzek. Hisz először léptem könyvtárba, könyves üzletben még voltam, habár akkoriban még elég vézna könyves üzletek voltak, mert kommunista korszak volt.
Egy idős könyvtárosnéni fogadott, már nyugdíjas lehetett, kérdezte kissé morcosan mit akarunk. Ketten voltunk egy osztálytársammal. Hebegtem habogtam, hisz azt sem tudtam mit keresek, hát mi mást kereshetnénk egy könyvtárban mint könyveket. Mivel látta hogy még kicsik vagyunk, és nem ismert még minket, először is beírta a nevünket, aztán elvezetett egy polchoz ahol meséskönyvek voltak, olyan kezdőknek mint mi voltunk.
Kinéztem a legnagyobb könyvet, Gőgös Gúnár Gedeon-t. Kinézetre ez volt a legnagyobb, és szép sötétzöld borítója volt. Nagy örömmel cipeltem haza a könyvet, a táskámba is alig fért be. Azt hiszem az első alkalom volt hogy nem a házi feladataimmal kezdtem, hanem a könyvet olvastam. Olyannyira hogy még enni sem akartam. Estére ki is olvastam az egész könyvet. Másnap nagy boldogan vittem vissza a könyvtárba a könyvet.
Amikor meglátott a könyvtárosnő, egyből rám förmedt:
- Hisz ezt nem volt időd kiolvasni, te hazudsz, vidd haza és olvasd ki.
Nagy szomorúan hazavittem a könyvet és újra végig olvastam az egészet. Otthon meglepődve kérdezték hogy mi a baj, hiszen már kiolvastam a könyvet a tegnap. Elmondtam hogy mi történt a könyvtárba, hogy lehazudtolt a könyvtárosnéni. Másnap megint vittem a könyvet, habár kissé félve léptem be a könyvtárba, de a lelkesedésem nem csökkent, mert én olvasni akartam.
Sajnos nekem itt a film elszakadt. Nem emlékszek mit mondott a könyvtárosnéni. Csak annyit tudok hogy a könyvet a kezébe nyomtam, és letört szárnyakkal távoztam a könyvtárból. VÉGLEG. Már nem akartam visszamenni. Legalább két évig a könyvtár felé sem mentem, nem akartam. Ez egy lelki trauma, amely mai napig megmaradt az emlékeimben, de nem mint egy rossz emlék, hanem mint egy lecke.
Hála édesanyámnak, rengeteg mesekönyv állt otthon a könyvespolcon. Persze nem volt akkora választék mint a könyvtárban, de ezeket bármikor levehettem, olvashattam belőlük kedvemre.
Azóta és ez a rossz emlék hatására, ha tudok mindig vásárolok könyvet. Mert szeretek olvasni. És amikor az ember valamit igazából szeret, akkor nincs olyan akadály amelyen nem lehet átjutni, és elérni a célhoz. Képzelj el egy patakot vagy egy folyót, hány kövön kell átfolynia, sziklák, hegyek melyek eltérítik, de ő vígan halad tovább, rendületlenül, és végül eljut a célhoz, az óceánhoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése