És most? Akarsz még mondani valamit?

Buddha egy fa alatt ült, és a tanítványainak magyarázott. Odament hozzá egy férfi, és beleköpött az arcába. 

Buddha megtörölte az arcát, és visszakérdezett: 

- És most? Akarsz még mondani valamit?

A férfi kissé összezavarodott, mert nem számított arra, hogy ha valakinek az arcába köpnek, az képes megkérdezni: "És most?" Ez még egyszer sem történt meg vele. Ha megsértett valakit, az feldühödött, és visszavágott. Vagy ha gyáva volt és puhány, akkor mosolygott, és megpróbált a kedvében járni. De Buddha egyikhez sem hasonlított; nem volt dühös, egyáltalán nem sértődött meg, és gyáva sem volt. 

Csak tárgyilagosan megkérdezte: 

- És most? - És más nem történt.

Buddha tanítványai viszont nagy haragra gerjedtek, nem gondolkodtak, hanem reagáltak. 

Legközelebbi tanítványa, Ánanda így szólt: 

- Ez túl sok, ezt nem tűrhetjük el. Te csak tartsd magad a tanításaidhoz, mi meg majd megmutatjuk ennek az embernek, hogy ilyet nem tehet! Meg kell büntetnünk érte! Máskülönben mindenki elkezd majd ehhez hasonló dolgokat cselekedni.

Buddha ezt felelte: 

- Hallgass! Ő nem okozott nekem fájdalmat, de te igen. Ő új ember, idegen. Bizonyára hallott felőlem valamit, hogy "ez a férfi vallástalan, veszélyes ember, aki letérít másokat a helyes útról, egy forradalmár, egy erkölcstelen gazember", és ezek alapján alkotott rólam képet. Nem engem köpött le, hanem a saját elképzelését, azt a képet, amelyet rólam alkotott - hiszen nem ismer engem, akkor hát hogyan köphetett volna le engem?

- Ha mélyebben belegondolsz - mondta Buddha - a saját elméjét köpte le. Én nem vagyok része, és látom, hogy ez a szegény férfi bizonyára valami mást is akar mondani, mert ez is a közlés egyik módja - a köpés is egy eszköz arra, hogy elmondjunk valamit. 

Vannak pillanatok, amikor úgy érezzük, hogy a nyelv alkalmatlan - a mély szerelem, az erős harag, a gyűlölet, az imádság idején. 

Vannak olyan intenzív pillanatok, amikor a beszéd kevés. Ilyenkor tennünk kell valamit. Amikor nagyon szerelmesek vagyunk, és megcsókoljuk vagy megöleljük a kedvesünket, mit teszünk? Elmondunk valamit. 

Amikor haragszunk, rettenetesen haragszunk, és megütjük vagy leköpjük a haragosunkat, azzal is mondunk valamit. Én megértem ezt az embert. Bizonyára valami mást is akar mondani, ezért kérdeztem meg tőle: 

- És most?

 A férfi még inkább összezavarodott.

Buddha pedig azt mondta a tanítványainak:

- Ti nagyobb fájdalmat okoztatok, mert ti ismertek engem, évek óta velem éltek, és még mindig visszatámadtok.

A férfi meglepetten, összezavarodva tért haza. Egész éjjel nem tudott aludni. Ha valaki találkozik egy buddhával, rendkívül nehéz, lehetetlen ugyanúgy álomba merülnie, mint előző éjszaka. Szüntelenül ott kavarog a fejében az élmény. Nem tudta megmagyarázni magának, mi történt. Egész testében remegett, és verítékezett. 

Még sohasem találkozott ilyen emberrel; Buddha darabjaira törte egész elméjét, minden megrögzött szokását, egész múltját. Másnap reggel újra odament. 

Buddha lábaihoz vetette magát, aki újra megkérdezte: 

- És most? Hiszen ez is egy módja annak, hogy elmondjunk valamit, amit szavakkal nem lehet kifejezni. Amikor idejössz, és megérinted a lábamat, azzal olyasmit mondasz, amit szokványos eszközökkel nem lehet elmondani, amihez minden szó kevés; nem fér el bennük.

Aztán így folytatta: 

- Nézd, Ánanda, ez a férfi megint itt van, és mond valamit. Olyan ember, akiben mély érzelmek dúlnak.

A férfi felnézett Buddhára, és azt mondta: 

- Bocsáss meg azért, amit tegnap tettem!

Buddha így felelt: 

- Bocsássak meg? De már nem vagyok ugyanaz az ember, akivel tegnap azt tetted. A Gangesz szüntelenül áramlik; soha nem marad ugyanaz a Gangesz. Minden ember egy folyó. Az az ember, akit leköptél, már nincs itt; én csak hasonlítok rá, de nem vagyok ugyanaz, sok minden történt ebben a huszonnégy órában! A folyó nagyon sokat haladt előre. Ezért nem tudok neked megbocsátani, mert nincs bennem semmi neheztelés irántad. És te is más vagy. Látom rajtad, hogy már nem vagy ugyanaz az ember, aki tegnap idejött, mert az a férfi dühös volt - milyen dühös volt! Ő köpött, te pedig meghajolsz előttem, megérinted a lábamat; hogyan lehetnél ugyanaz az ember? Nem vagy ugyanaz, ezért felejtsük is el a dolgot. Az a két ember, aki köpött, és akit leköptek, már nincs többé. Gyere közelebb! Beszélgessünk valami másról!

Osho

Az igazi gazdagsag egy gyerek szemevel

A valódi gazdagság.

Egyszer egy jól kereső apa úgy döntött, elviszi vidékre hétéves kisfiát azzal a céllal, hogy megmutassa neki, milyen szegény emberek is vannak, és hogy a gyermek meglássa a dolgok értékét, és felfogja azt, hogy milyen szerencsés családban él.

Egy egyszerű falusi család házában szálltak meg, ahol egy napot és egy éjszakát töltöttek. Amikor a vidéki út végén tartottak, az apa megkérdezte fiát.

– Nos, mit gondolsz erről az útról?

– Nagyon jó volt, apa!

– Láttad, hogy némelyek milyen szükségben és szegénységben élnek?

– Igen.

– És mit láttál meg mindebből?

– Azt, apa, hogy nekünk egy kutyánk van, nekik négy. Nekünk egy medencénk van otthon, ők meg egy tó partján laknak. A mi kertünket lámpák árasztják el fénnyel, az övékére pedig csillagok világítanak. A mi udvarunk a kerítésig tart, az övéké addig amíg a szem ellát. És végül láttam, hogy nekik van idejük beszélgetni egymással, és hogy boldog családként élnek. Te és anyu viszont egész nap dolgoztok, és alig látlak titeket.

Az apa csak fogta a kormányt, vezetett csöndben, mire a kisfiú hozzátette:

– Köszönöm apa, hogy megmutattad, milyen gazdagok is lehetnénk.

A tökéletes üveggolyó

Volt egyszer egy tökéletes üveggolyó, sem egy repedés, sem egy kisebb hiány, horpadás nem volt rajta, gyönyörű gömbölyű volt, állandóan fényes... Vigyázott is magára nagyon, nehogy valami baja essen, állandóan tisztán tartotta magát és fényesen, de mégsem volt boldog.

Nem volt barátja, pedig a tökéletességét, még azzal is fokozta, hogy minden üveggolyónak segített, ahol és ahogyan csak tudott.

Kedves volt hozzájuk, ha valami hiányzott nekik, a sajátját is odaadta és mégis hiába iparkodott, csak csak nem akart senki barátkozni vele. Sokszor bánatosan nézte a többi üveggolyót, amint vidáman, néha-néha egymásnak koccanva, nagyokat kacagva csilingelésükkel, egymással játszadoztak, egyik másik, még a sárba is bele-bele gurult, nem törődve azzal, hogy elveszíti fényét.....

Ilyenkor ő készségesen szaladt oda, lemosni, szárazra törölni, hogy a másik visszanyerje csillogását, de alig kapott mást, mint egy köszönömöt, és a másik nem maradt vele barátkozni, játszani, hanem gyorsan visszagurult a többiekhez és a következő pillanatban, már nem is ragyogott olyan szépen.

Sehogyan sem tudta ezt megérteni a tökéletes üveggolyó..... és elgurult egy bölcs emberhez.

- Nocsak-nocsak, hát te mit keresel itt? - kérdezte.

- Szeretném, ha válaszolnál nekem. Miért nem szeret engem a többi üveggolyó? Tisztelnek, becsülnek, de nincs egy igazán, jó barátom, pedig mindent megpróbáltam, hogy legyen legalább egy....!

Nézte, nézte az ember az üveggolyót, sehol egy karcolás, sehol egy horpadás és gyönyörűen csillogott.

- Tudod, kedves üveggolyó elárulom a titkot: Túl tökéletes vagy! És, hogy rajtad kívül, kevés ilyen van, a legtöbb üveggolyónak van valamilyen hibája, de nem törődik vele, mert tudja bármilyen ő, mégis csak egy üveggolyó. Még ha nem is tökéletes.

- De! Ha téged meglát, meglátja tökéletességed és szépséged, eszébe juttatod, hogy ő nem tökéletes, pedig egyik, másik iparkodik, hogy ők is olyanok legyenek. Csakhogy ők akkor nem érzik jól magukat, csak feszengnek, eltűnik a vidámságuk, a természetességük, még végül úgy döntenek, hogy nem baj, ha nem tökéletesek, de van barátjuk, hiszen a barátjuk sem tökéletes, de ők így szerették meg egymást....és eszükbe sincs emiatt szomorkodni.

Az üveggolyó sokáig hallgatott, legbelül nagyon szomorú lett, hiszen ő sem tehet arról, hogy tökéletesre formálták, ahogyan a többiek sem, hogy nem tökéletesek.

Megköszönte az embernek a választ, és kigurult az ajtón, miközben nedvesen csillogott, mintha sírna....

Minden ami jön, az egyszer el is megy.

Minden ami jön, az egyszer el is megy.

Minden dolog jön és megy anélkül, hogy elragadna minket a vak reakció, a harcos ellenállás, vagy az irányítási kényszer. Így amikor a tudatunk ürességében tartózkodunk, tovább tudunk lépni, nem menekülünk a dolgok elől, de nem is süllyedünk el a jelenlegi körülményekben, és nem teremtünk újakat sem. Így gyakoroljuk az elengedést. Elengedjük önazonosításunkat a körülményekre vonatkozóan azáltal, hogy belátjuk: ez mind nem-állandó és nem-én.

Ezt értjük Vipasszaná meditáció alatt. Ténylegesen górcső alá vesszük a dolgokat, kívülállóként megfigyeljük: bármi is jön, annak mennie kell. Legyen az durva vagy finom, jó vagy rossz, bármi jöjjön vagy menjen is: ezek nem mi vagyunk. Nem vagyunk sem jók, sem rosszak, sem férfiak, sem nők, sem szépek, sem csúnyák - ezek a természet változó körülményei, ami: nem-én. Ez a megvilágosodáshoz vezető buddhista út. A Nibbána felé haladni, érdeklődve fordulni a tudat üressége felé, nem pedig megszületni, és a körülményekbe gabalyodni.

Forrás: A Buddha ujja

Az erő - hová is van elrejtve?

Amikor az istenek megteremtették a világot.

Már csak az volt hátra, hogy az erőt is belehelyezzék.

Tanakodtak hová tegyék, hogy az ember meg ne találja.

Egyikőjük azt mondta: 

- Tegyük a föld alá.

- Az nem jó, - mondta egy bölcsebb isten, - mert az ember előbb utóbb feltúrja a földet és megtalálja. Tegyük a hegy tetejére.

Végül a legbölcsebb legöregebb isten szólalt meg: 

- Nem tehetjük a hegy tetejére, az ember előbb-utóbb megmássza a hegyeket.

- Tegyük magába az emberbe, ott sose fogja keresni.

A tudás vagy a helyes tudás birtokában?

A tudás birtokában.

Lin-csi kolostorában egy reggel ezzel a kérdéssel fordultak a Mesterhez a szerzetesek.

- Mester! Beszélj nekünk a tudásról. Áruld el, mi az és mire való?

- Nem szóltam volna még róla? – színlelt csodálkozást Lin-csi, majd váratlanul kijelentette – Ne gondolkozzatok ezen, szerzetesek! Jobb lesz nektek nem tudni ezt!

- Ha volna még valami mondanivalód róla, szívesen meghallgatnánk – próbálkoztak a szerzetesek.

- Nincs több mondanivalóm – felelte határozottan Lin-csi, s már faképnél hagyta volna őket, amikor az egyik szerzetes utána szólt.

- A helyes tudásról kérdezünk, apát! Útmutatást kérünk a használatához.

- Az más! Amennyiben a helyes tudásról van szó, érdemes híveim, máris rendelkezésre állok. Hallgassátok hát a helyes tudásról szóló tanítást! – fordult vissza a csarnokba megkönnyebbülten Lin-csi, s leült szokott helyére.

- Helyes tudásnak azt a tudást nevezzük, – kezdte – mellyel semmi célunk a világon. A helyes tudás önmagáért van, s önmagát szemlélve a lelket gyönyörködteti. A helyes tudás óvatos, érzékeny kapcsolatot tart a világgal, nem igényli annak szoros közelségét. Sokkal inkább távolról szemléli, mintegy meglesi részleteit, s kilesi az egész bonyolult működését.

- Nem avatkozik a folyásába, kíváncsian és merengve szemléli, s örökkön azt reméli, hogy meglátja benne a szabályt. A helyes tudást tehát csak az érdekli, amivel sohasem gyarapíthatja magát. Csak arra kíváncsi, ami kifürkészhetetlen, de amit nem fürkészni bárgyúság. Semmi sincs, amitől elfordulna, egyformán vonzza közel és távol, mély és sekély, szépség és csúfság. Lenyűgözi a világ. A helyes tudás sohasem hallatja hangját.

- Néma és hűvös, mint a csillag – fejezte be a tanítását a helyes tudásról Lin-csi apát, s a szerzetesek már felkászálódtak a csarnokban, mikor hozzátette.

- Jegyezzétek meg, érdemes híveim, hogy bár semmi célunk a helyes tudással, birtoklása a legfőbb áldás. A helyes tudás birtokában nem ragadhat el a szenvedély, nem kell félnünk sem házunk romlásától, sem szegénységtől, sem a megbecsülés hiányától, de még a restség szégyenletes hírétől sem. A helyes tudás birtoklása a legteljesebb szabadság, maga a földi Buddhaság – szólt egykor Lin-csi apát, kolostorában, a Huo-to folyó partján.

A vak emberek és az elefánt.

Élt egyszer régen egy kis faluban hat vak ember. Nem látták soha a napvilágot, így a tárgyakról, élőlényekről, a körülöttük lévő világról is csak a többi érzékszervük alapján alakították ki saját képüket. Egy napon egy elefántot hoztak eléjük, és megkérdezték, hogyan is nézhet ki szerintük. Odamentek hát a hatalmas állathoz, és mindannyian megérintették.

- Nahát! Az elefánt olyan, mint egy oszlop – szólalt meg egyikük, aki az állat lábát tapogatta meg.

- Nem, nem, inkább olyan, mint egy kötél – mondta a másik, aki a farkát fogta.

- Szerintem inkább olyan, mint egy vastag faág – szólt a harmadik, aki az agyarát tapogatta.

- Nincs igazatok, az elefánt úgy néz ki, mint egy hatalmas legyező – állapította meg a negyedik, aki az állat fülét fogdosta.

- Dehogy! Az elefánt olyan, mint egy nagy fal – szólalt meg az ötödik vak ember, miközben az elefánt oldalát tapogatta.

- Szerintem viszont mindannyian tévedtek, mert az elefánt cső alakú – vélte a hatodik, aki épp az ormányát fogta.

Amit a vak emberek nem értettek meg, az az, hogy míg az igazságot keresték mindannyian, annak csak egy-egy részletét ismerték meg, és az alapján alkották meg véleményüket.

****************

Tanulság.

Ha valamiröl véleményt alkotsz, az még nem biztos hogy a teljes igazságot jelképezi. Mert valójában csak arrol a kis részéröl formáltad meg a véleményedet, amelyet te megismertél.

A varazslatos konyha

Az elvarázsolt konyha

Írta: A. G. Vreede

A bölcs Hu tanítványai körében ült. Hosszú idő eltelte után megengedte tudatának, hogy az fizikai testébe térjen vissza, és mosolyogva így szólt:

- Mivel ma van az újhold születésének napja, és ezért a Jang felülkerekedik a Jinen (a világosság ismét legyőzi a sötétséget), ez a pihenés napja. Ezért egy szórakoztató történetet mesélek nektek és utána majd elmondjátok, amit erről a történetről gondoltok.

Egyszer egy mandarin felesége hívatta a szakácsát, és ezt mondta neki:

- Készíts tökéletes ebédet. Nagytiszteletű férjem, aki igen magas rangú mandarin – mondta a szakácsnak – három nagytiszteletű vendéget vár és magas állásuk szerint szeretné a vendégeket fogadni.

Így hát, a szakács vizet tett a fazekaiba, és fát, valamint szenet rakott alájuk. Azután az udvarházba ment és egy zsák rizst, egy zsák babot, és az ebédhez szükséges több más hozzá-valót hozott.

De amikor a konyhába érkezett és kinyitotta a rizses zsákot, akkor rizsszemek százai ugráltak ki belőle, és a levegőben olyan körtáncba kezdtek, mint a fehér hangyák szoktak este az égő lámpa körül. A szakács gyorsan befogta a zsák száját, de íme a zsákon számos lyuk volt, és a rizsszemek azokon át is kibújtak, ahogyan a fehér hangyák, egy forró nap estéjén elő szoktak bújni a talaj lyukaiból. Így másztak ki a rizsszemek, és azonnal körözni kezdtek, hogy társaik őrült táncában részt vegyenek. 

Ezután a szakács különös zúgást hallott a zsákból és amikor egy kissé kinyitotta, hogy belekandikáljon, akkor meg egy bogárraj szabadult ki onnan, és úgy kezdtek a konyhában száguldozni, ahogyan az éjjeli lepkék szoktak. A szakács azonnal meggyújtotta a tüzet a vizes fazekak alatt, azt remélve, hogy megfogja és a forró víz-ben elpusztítja a féktelenkedő rovarokat, ahogyan azt a rajzó fehér hangyákkal is tenni szokták.

Azonban a víz különös dallamokat kezdett zümmögni, és kiugrott a fazékból, miközben a meggyújtott fadarabok is vad táncba kezdtek. Még a levegő is különös módon kezdett rezegni és örvényléseket hozott létre a táncoló tűz és repkedő rizs- és babszemek között.

Ettől kezdve a szakács teljesen tehetetlennek érezte magát, és bár tudatában volt, hogy nagy szégyent hoz magára, mégis odament a mandarin feleségéhez, és megkérte őt: jöjjön és nézzen be a konyhába, hogy meglássa mit lehet tenni.

A mandarin felesége történetesen igen jártas volt az összes háztartási varázslatokban. Amikor a konyhai zűrzavart meglátta így szólt:

- Rizs a rizshez! Tégy a mondottak szerint és vissza a zsákba!

Erre az összes fehér hangya leszállt, és ismét közönséges rizsszemekké váltak, és vissza-másztak a zsákba.

- Bab a babhoz! – parancsolta azután – Tégy a mondottak szerint és vissza a zsákba! – mire azok is visszamentek.

- Hagyd abba a saját nótádat! – parancsolta most a víznek – és csakis a tűz hője szerint dalolj! - mire a víz csendben visszatért a fazékba, és a forrásponton lévő víz jól ismert dallamába kezdett.

- Tűz a tűzhöz! – szólt parancsoló hangon – melegítsd a vizet és főzd a rizst! 

A tűz is azonnal engedelmeskedett. 

Így tehát helyreállt a rend, és a szakács tökéletes ebédet tudott a nagytiszteletű gazdájának, és megkülönböztetett tiszteletű látogatóinak felszolgálni.

Hu ekkor visszatért szokásos csendjébe, ismét mosolygott és hozzátette:

- Mit gondoltok erről a kis történetről?

A tanítványok körének legfiatalabbja, túl sok gondolkodás nélkül azonnal így szólt:

- Ez valóban igen szórakoztató történet, és illik az ilyen naphoz, mint ez az újhold születésének napja.

Hu rosszallotta és valamennyien érezték ezt.

Egy másik tanítvány ezt még azzal a megjegyzéssel rontotta tovább, hogy:

- A mandarin vendégei biztosan élvezték a csodás ebédet.

- Úgy gondolnád? – válaszolta Hu lesújtó tekintettel.

Hosszú csend következett. Azután valaki megjegyezte:

- Lehet, hogy a szakács médium volt, és a dzsinnek játszottak vele.

Hu csendben maradt, és úgy tűnt, mintha a messze távolba tekintene.

A negyedik tanítvány megkérdezte:

- Hol tanulta a mandarin felesége ezeket a varázsigéket? Mi is megtanulhatnánk ezt a mágiát?

Hu azonban nem válaszolt, és a távolba néző tekintete sem változott.

Végül a legidősebb tanítvány így szólt:

- Számomra úgy tűnik, hogy a tűz az elménket képviseli. Ha csak az elme nem azt gondolja, amire utasítjuk, hogy gondoljon, és tovább már nem táncol minden külső dallamra, nem leszünk képesek elvégezni azt, amit egy tanítványnak el kell végezni.

- A víz az érzelmeinket jelképezi, és azok a tűz hevítése szerint kell énekeljenek, és nem a tűznek kell a víz dallamára táncolni.

- A rizs és a bab viszont a test alkotórészeit képviseli: azoknak a helyükön kell maradniuk és a ház úrnőjének a parancsait kell követniük, mint ahogy valójában a szolgáknak is.

A bölcs Hu Ismét mosolygott és így szólt:

- Helyesen látod fiam, és ha olyan bölcsen is cselekszel, ahogyan beszéltél, akkor telihold idején meglátod az új világosságot.

Ezután Hu folytatta szemlélődését és órákon át csendes maradt. Tanítványai eközben nem merték mennyei látomásaiban zavarni.

A vak leány

Volt egyszer egy vak leány, aki gyűlölte magát amiatt, hogy vak volt. Mindenkit gyűlölt, kivéve a kedvesét. A fiú mindig vele volt. 

Mondta egyszer a barátjának:

- Ha láthatnám a világot, hozzád mennék feleségül.

Egy napon valaki ajándékozott neki egy szempárt. Amikor levették szeméről a kötést, láthatta az egész világot, beleértve a barátját is.

A fiú megkérdezte:

- Most, hogy látod a világot, hozzám jössz feleségül?

A leány a fiúra nézett, és látta, hogy vak. A lehunyt szemhéjak látványa szinte sokkolta. Erre nem számított. Az a gondolat, hogy az élete hátralévő részében ezt kell nézze, arra a döntésre vezette, hogy visszautasítsa a fiút.

A fiú csendesen könnyezett, majd pár nap múlva írt néhány sort: 

"Vigyázz jól a szemeidre, mert mielőtt a Tied lettek, előtte az enyémek voltak."

Az elménkkel látunk, hallunk és érezünk.

Az elménk az, amely összeköti az érzékszerveinket.

Kolostorának csarnokában egy reggel így szólította meg a híveit Lin-csi apát.

- Hívek! Figyeljetek, mert különös történetet mesélek! Indiában, Srávaszti városában lakott egyszer egy igen szép arcú ember, akit Jádzsnyának hívtak - kezdte a mesét az apát.

– Ez az ember addig nézegette magát a tükrében, míg belevakult a gyönyörködésbe. Ezután hiába meresztette a szemét a tükörre, nem látta meg magát. Ijedtében pedig azt hitte, azért nem látja, mert eltűnt a feje. Azon nyomban keresésére indult, azt kiáltozva kétségbeesetten mindenfelé, hogy "elveszet a fejem, elveszett a fejem, segítsetek!” 

Az emberek ettől úgy elképedtek, hogy valóban úgy néztek rá, mint fejetlenre. És képzeljétek el szerzetesek, hogy Jádzsnya a rémületbe, hogy tényleg nincs feje, szörnyű kínok közt hamarosan belehalt - fejezte be a valóban különös történetet Lin-csi apát, majd tanítványaihoz fordult.

- Hívek! Mit gondoltok, hogyan történhetett meg ez a furcsaság?

- Jádzsnya ostoba fickó volt!

- Vak volt és hülye!

Állították a szerzetesek, mire Lin-csi is hozzászólt.

- Bizony, hívek, ez a fickó vak is volt meg hülye is. De az utóbbi sokkal inkább. Nem tudta, hogy a saját fejünk, vagyis a valóság, saját szemünkkel nem látható.

- Mi sem látjuk a szemünkkel a valóságot, apát? Mi is vakok lennénk és ostobák? – kérdezte ijedten az egyik szerzetes hosszabb csend után.

- Vakok, bizony – felelte Lin-csi. – Míg nem kapcsoljátok látásotokat elmétekhez, vakok vagytok és ostobák. Mert tudjátok meg, érdemes hívek, hogy valójában nem is a szem lát, hanem az elme. Az elme ellenőrzi a szem és a lélek látását, a fül és a lélek hallását, az orr és a lélek szaglását és így tovább. Az elme magyarázza, mit rejt a kép, a hang, az illat, s ezernyi más jel, mit rejt a világ. Ám az elme, szerzetesek, oly önhitt hatalmasság, hogy nem érdekli, mi a saját képzete és mi a valóság. Lám, Jádzsnyát is hogy becsapta! De így járhattok ti is, ha nem tudjátok, mily hamis képet ad a látás s mily nagy veszedelem az ostobaság! – figyelmeztette végül szerzeteseit Lin-csi apát, kolostorában, a Huo-to folyó partján.

A sündisznó tűskéi

A sündisznó tüskéi.

Mese a sündisznóról, aki arra vágyott, hogy megsimogassák.

Egyszer volt, hol nem volt, kerek erdő közepén élt egyszer egy sündisznó.

Nagyon mogorva sündisznó volt; legalábbis ezt tartották róla. Mindenkivel, csak morgott, mindennel elégedetlen volt, és még ha jó szándékkal közeledtek hozzá, akkor is tüskés gombóccá gömbölyödött, csak úgy meredeztek kifelé a tüskéi. Nem is közeledett hát hozzá senki jó szándékkal sündisznó-emlékezet óta. 

Az erdő állatai már nem is tudták, honnan olyan biztosak benne, hogy a sündisznóhoz nem érdemes jó szándékkal közeledni. Egyszerűen csak biztosak voltak benne. Egymás között csak morogtak rá, és ha néha mégis szóba elegyedtek vele, legfeljebb csak az időjárásról folyt a kurta társalgás. Azt viszont soha senkinek nem jutott eszébe megkérdezni tőle: fáj-e a szíve.

Pedig bizony nagyon fájt a szíve. Világéletében arra vágyott, hogy megsimogassák. De a szúrós tüskéktől senki sem fért hozzá. Valaha régen akadtak néhányan, akik megpróbálták, de ahogy tüskéivel megbökte őket, mind megharagudtak. Azóta senki sem próbálkozott.

Így éldegélt a sündisznó napról napra és évről évre, míg egyszer éppen az erdei ösvény egyik szélétől igyekezett a másik felé, amikor vidáman ugrándozó lépteket hallott: egy kislány közeledett, aki szinte repült lefelé a lejtőn, s közben egy víg dalocskát énekelt.

Amint a sündisznó észrevette a kislányt, abban a szempillantásban összegömbölyödött, amint ez már szokása volt.

A kislány csak ekkor figyelt fel a tüskés gombócra.

- Süni! - kiáltott fel nagy örömmel, és leguggolt a sündisznó mellé.

A sündisznó szerette volna szemügyre venni a kislányt, de az orrát sem merte kidugni.

- Kedves Süni, bújj elő a kedvemért - kérlelte a kislány - szeretnélek megsimogatni!

A sündisznó szíve megdobbant a tüskék alatt. Ilyesmit már olyan régen mondtak neki, hogy talán nem is mondtak sohasem. Már majdnem kidugta a fejét tüskés páncélja alól, de valami mégis visszatartotta.

A kislány tovább kérlelte.

- Kedves Süni, kérlek. Csak az orrocskádat hadd, érintsem meg.

A süninek könny szökött a szemébe. Szerencsére nem láthatta senki biztonságos rejtekében. Valami kedveset akart válaszolni a kislánynak, már a nyelvén is volt, aztán mégis más lett belőle.

- Hagyj békén. Engem nem lehet, megsimogatni - morogta, és abban a pillanatban meg is bánta, de nem volt ereje bocsánatot kérni.

A kislány elszomorodott.

- Ne haragudj rám, én csak jót akartam. 

- Persze, persze, hmmm - mormogta a sündisznó, mert nem tudta, mit is mondjon.

- Hát, akkor Isten veled, kedves Süni. Talán majd máskor.

És a kislány továbbindult, egy kicsit lassabban, mint ahogyan jött, de az erdő szépsége hamarosan visszaszerezte jókedvét.

A sündisznó a távolból még hallotta dudorászását. Szeretett volna utána kiáltani: 

- Gyere visszaaa! - De egy hang sem jött ki a torkán.

Teltek-múltak a napok, és mindegyre ez járt az eszébe: - Talán majd máskor. Magának sem merte bevallani, de a szíve mélyén egyre csak arra várt, hogy a kislány egyszer majd visszatér. S a kislány hamarosan visszatért. Most már messziről észrevette a sünit. Halkan és óvatosan közeledett, nehogy megijessze.

A süni is észrevette a kislányt. A biztonság kedvéért most is összegömbölyödött, de előzőleg még titkon alaposan szemügyre vette a várva várt jövevényt. Csak úgy vert a szíve a tüskerengeteg alatt.

A kislány halkan és finoman ereszkedett le mellé.

- Itt vagyok - suttogta.

A süni borzasztóan izgult, hogy megint elrontja az egészet.

- Hát Isten hozott - mondta akadozva, és nagyon megkönnyebbült, hogy sikerült kimondania.

- Most megengeded, hogy megsimogassalak?

A sündisznó összeszedte minden bátorságát, és félénken kidugta az orrát. A kislány feléje nyúlt, hogy megsimogassa, de amint a keze odaért volna, a sündisznó összerezzent, visszahúzta az orrát, és meredező tüskéi a kislány ujjába szaladtak. Még a vér is kiserkent belőle. A kislány feljajdult, ujját a szájába kapta, és sírva fakadt.

- Látod, mondtam én, előre megmondtam - morgott a sün - jobb lett volna, ha sohase szólsz hozzám. Menj innét, hagyj magamra!

- Hálátlan vagy és igazságtalan! És utálatos! - Sírt a kislány, és elrohant.

A sündisznó most már kétségbeesetten kiabált utána.

- Várj! Gyere vissza! Én nem akartam!! Nem így akartam. Én világéletemben arra vágytam, hogy megsimogassanak! Soha senki nem simogatott meg! Te voltál az egyetlen, aki. . . .

Már nem tudta folytatni. Hangja zokogásba fulladt. Csak úgy rázkódtak a tüskéi. A kislány még mindent hallott. Mégsem fordult vissza. Szaladt, csak szaladt, amíg egy patakhoz érkezett. Tovább már nem bírta a lába. Leült egy kőre a parton, és hatalmas könnycseppeket hullatott a patak vizébe.

A patak meg csak halkan locsogott, és magával vitte a könnycseppeket. Így ült ott egy darabig. A patak olyan halkan locsogott, hogy egyszer csak a szívében is csend lett. És akkor fülébe csengtek a sündisznó szavai, amelyeket már nem akart meghallgatni.

- Soha senki nem simogatott meg!

Milyen türelmetlen voltam, és milyen értetlen gondolta. Megbuktam szeretetből. És újra könnyek gördültek végig az arcán. De ezek már nem a sértettség, hanem a megbánás tisztító könnyei voltak.

- Te voltál az egyetlen, aki. . . .

- Az egyetlen!!

Egy pillanatig még erőt gyűjtött, aztán letörölte könnyeit, és szaladt árkon-bokron át, vissza a sündisznóhoz, s ahogy rátalált, nem törődve a tüskékkel, úgy, amint volt, fölkapta és magához ölelte. A sün meglepetésében még összegömbölyödni is elfelejtett, becsületből még kapálózott egy kicsit, és mondott valami olyasmit, hogy eressz el, vigyázz, meg foglak szúrni, de közben boldogan simult a kislányhoz, még a szíve dobogását is érezte.

- Én így szeretlek téged, a tüskéiddel együtt! És a barátod akarok lenni - mondta a kislány, az örömtől elcsukló hangon.

És csodák csodája: a tüskék nem szúrtak többé! Puhák és bársonyosak lettek, mint a selymes zöld pázsit.

- Mindnyájan félreismertünk - mondta a kislány. - Te kedves vagy és melegszívű, jó és szeretetreméltó.

A sün nem is tudta, hová legyen a boldogságtól. Világéletében arra vágyott, hogy megsimogassák, de azt legtitkosabb álmaiban sem merte remélni, hogy egyszer lesz valaki, aki magához öleli. 

A sün és a kislány attól fogva barátok lettek. Az erdő állatai pedig mind ámultak a sündisznó átváltozásán.

A 10 legfontosabb dolog

A 10 legfontosabb dolog, amire rájöttem, amióta elveszítettem a fiam – ezzel a címmel jelent meg egy angol apuka megrázó Facebook -bejegyzése.

A Hastings-ben élő Richard és Jen Pringle kisfia, a hároméves Hughie ritka betegségben szenvedett, amelynek következtében tavaly augusztus 18-án agyvérzést kapott és elhunyt.

A két kislányt nevelő gyászoló apuka az egyéves évfordulóra írta a szomorú listát – azzal a céllal, hogy felhívja más szülők figyelmét a gyerekkel töltött idő fontosságára. 

Íme a bejegyzés legfontosabb mondatai:

1. Pusziból és szeretetből sosem lehet túl sok

2. Mindig van időd. Fejezd be, amit épp csinálsz, és játssz vele, akár csak egy percig. Semmi sem lehet olyan fontos, hogy ne tudjon várni.

3. Készíts annyi fotót és videót, amennyit csak lehetséges. Egy nap lehet, hogy már csak ezek maradnak meg neked.

4. Ne pénzt költs, időt tölts! Azt hiszed, számít, mennyit költesz? Egyáltalán nem. Csak az fontos, amit csinálsz. Ugráljatok tócsákba, menjetek sétálni. Ússzatok a tengerben, sátorozzatok, érezzétek jól magatokat. Csak erre van szükségük. Arra már nem emlékszem, mi mindent vásároltunk Hughie-nak, csak azt tudom visszaidézni, mi mindent csináltunk együtt.

5. Énekeljetek. A legboldogabb emlékeimben Hughie a nyakamban ül vagy a kocsiban mellettem, és énekeljük a kedvenc dalainkat.

6. Értékeld a legegyszerűbb dolgokat is. Az éjszakákat, az altatást, a meseolvasást. A lusta vasárnapokat. Nekem ezek hiányoznak a legjobban. Ne hagyd, hogy ezek észrevétlenül elsuhanjanak melletted!

7. Mindig adj búcsúpuszit azoknak, akiket szeretsz, és ha elfelejtetted, menj vissza. Sosem tudhatod, nem ez-e az utolsó lehetőség.

8. Dobd fel az unalmas dolgokat: a bevásárlást, a kocsikázást. Hülyéskedj, mondj vicceket, röhögj, mosolyogj és érezd jól magad. Az élet túl rövid ahhoz, hogy viccelődés nélkül éljük le.

9. Vezess naplót. Jegyezz fel mindent, amit a kicsik csinálnak, amik derűssé teszik a napjaidat. A vicces mondataikat, a cukiságaikat. Mi ezt már csak azután kezdtük el, hogy elveszítettük Hughie-t. Most csináljuk Hettie-vel és fogjuk csinálni Hennie-vel is. Ezek az emlékek örökre megmaradnak, és amikor öreg leszel, újra átolvashatod őket, és élvezettel fel tudsz majd idézni minden pillanatot.

10. Az igazi boldogság, ha van gyereked, akinek adhatsz jóéjt-puszit, akivel reggelizhetsz, akit iskolába kísérhetsz, akit elvihetsz az egyetemre, akinek ott lehetsz az esküvőjén. Ezt sose feledd.

Forrás: 24.hu

Ne birtokolj semmit az életben - csak élvezd addig amig van

Történt egyszer, hogy egy király megismert egy buddhista szerzetest, akinek egyszerű és ártatlan életvitele nagyon mélyen megérintette. Szép lassan el is fogadta mesterének a szerzetest. Mivel azonban nagyon gyanakvó és számító király volt, folyton a jellemét fürkészte, sőt, figyeltette is néhány udvaroncával. Biztos neki is van valami folt az életében!

De amikor a detektívjei is mind azt mondták róla, hogy ennek az embernek azután semmi folt nincs az életében, teljesen tiszta és egyszerű, egy igazi szent, egy valóságos Buddha, úgy érezte teljesen meggyőződött a szerzetes ártatlanságáról. Ekkor odalépett hozzá, a lába elé borult és azt mondta:

- Uram, jöjj velem, és élj a palotámban! Miért maradnál itt, a fa alatt? - A lelke mélyén azonban azt várta, hogy az majd visszautasítja a meghívást, és azt válaszolja: "Nem, én egyszerű ember vagyok. Hogyan is élhetnék egy palotában?"

Annak ellenére, hogy ő maga hívta meg, ezt a választ várta! Ugye milyen komplikált az emberi elme? Meghívja, és közben azt gondolja, hogy ha a szent elfogadja a meghívást, az nagy öröm lenne, mégis a felszín alatt úgy véli, hogy a szent, ha valóban szent, akkor majd visszautasítja, és azt mondja neki: "Nem, én egyszerű ember vagyok, itt élek a fa alatt; ez az én egyszerű életem. Elhagytam a világot, lemondtam a világról, többé nem mehetek már vissza." De a szent valóban szent volt, igazi Buddha, és így felelt:

- Rendben. Hol a hintód? Hozd, és már indulhatunk is! Mert ugye aki palotába megy, annak megfelelő kocsi is kell. Nem mehet gyalog! Hozd a hintót!

A királynak a lélegzete is elakadt: "Ez a fickó egy szélhámos! Csak

megjátszotta a nagy egyszerűséget, közben pedig csak arra várt, hogy beköltözhessen a palotámba!" De most már nem volt mit tenni, hisz ő maga hívta meg. S mivel tartotta magát a szavához - szamuráj volt, nagy harcos, hatalmas uralkodó - azt mondta magában: "Rendben. Így jártam. De ez az ember fabatkát sem ér! Még csak meg sem próbált visszautasítani. Vissza kellett volna utasítania a meghívásomat!"

Hozatta a hintót, de többé már nem volt boldog, egyáltalán nem. A szentnek viszont nagyon tetszett a dolog. Úgy ült a hintóban, mintha ő lenne a király, a király pedig egyre komorabbá vált, és nagyon ostobának érezte magát. Az emberek meg csak bámultak az út mentén: "Oda nézzetek! A meztelen fakír a király hintójában!"

És valóban úgy ült ott, mint egy született uralkodó, a király pedig nagyon szerencsétlenül festett mellette. A szent közben nagyon jókedvű volt. És minél jobb kedvű lett ő, a király annál komorabb és mogorvább lett. "Most aztán hogyan szabaduljak majd meg ettől az embertől? Én magam sétáltam be a kelepcéjébe. Az a sok detektív meg a sok kém mit sem ért - egyik sem látott át a fickó tervén!" - tépelődött a király. Mintha csak azért ült volna ott az a szerzetes fa alatt évekig, hogy ezzel elkápráztassa a királyt!

A király már előre berendezte a palota legjobb szobáját arra az esetre, ha mégis elfogadná a meghívást. De persze egy percig sem hitte, hogy a szent valóban eljön vele. Ugye milyen megosztott az emberi elme? Csinál valamit, de közben az ellenkezőjére számít. Ha a fickó ravasz lett volna, akkor egyszerűen visszautasítja azt mondta volna, hogy "Nem!"

A király tehát berendezte neki a legjobb szobát. A szent pedig bevonult - ő, aki évekig egy fa alatt ücsörgött és azonnal nekiállt dirigálni: "Hozz még ezt, hozz még azt! Ha az ember palotában lakik, úgy kell élnie, mint egy királynak!" A király egyre jobban összezavarodott. Persze, ő hívta meg, így aztán a vendég bármit is kért, azonnal megszerezte neki. De egyre nehezebben viselte a szerzetes jelenlétét, és mindennap egyre mérgesebb lett, mert a szent valóban úgy kezdett élni, mint egy király. Sőt, még jobban is élt mint maga a király, hiszen a királynak megvoltak a maga gondjai, a szent meg csak élt, mint hal a vízben. Ha úgy tartotta kedve, egész nap csak aludt. Vagy sétálgatott a kertben, úszkált kicsit a medencében, és csak pihent, csak pihent. A király pedig azt mondta magában: 

"Ez a fickó egy igazi parazita!"

Egy nap aztán nem bírta tovább, és így szólt a szerzeteshez, aki éppen a kertben sétálgatott:

- Szeretnék neked mondani valamit.

- Igen, tudom. Már akkor ez nyomta a szívedet, mielőtt még felkeltem volna a fa alól. Már akkor ezt akartad mondani, amikor elfogadtam a meghívást. De miért vártál vele ilyen sokáig? Feleslegesen szenvedsz. Látom, hogy mennyire nyomorultul érzed magad. Nem is jössz már hozzám. Nem kérdezel nagy metafizikai, vallási dolgokról, mint ahogyan akkoriban tetted, amikor még a fa alatt üldögéltem. Tudom, mit akarsz kérdezni. De miért kellett hat hónapot így elpocsékolni? Ezt nem értem. Ott helyben meg kellett volna kérdezned, és azon nyomban tisztáztuk volna az egészet. Tudom, hogy mit akarsz kérdezni, de azért csak kérdezz!

- Csak egy dolgot szeretnék tudni. Valójában mi a különbség most közted és köztem? Nagyobb luxusban élsz, mint én! Sőt, nekem még dolgoznom is kell, és az egész ország boldogulásáért én felelek, de neked még munkád sincs, gondod sincs, semmiért nem vagy felelős! Féltékeny vagyok rád! És persze, hogy nem jövök már hozzád, hiszen már nem hiszem, hogy bármi különbség is lenne közöttünk. Gazdagságban élek, de ha úgy vesszük, te még nagyobb gazdagságban élsz, mint én. 

Mindennap azt mondod: 

"Hozzátok az aranyhintót! Kocsikázok egy kicsit. Hozzátok ezt, hozzátok azt!" Finom étkeket eszel. És már nem is vagy meztelen többé; a legjobb ruhákban jársz. Hát akkor mi a különbség közted és köztem?

- Ezt a kérdést csak úgy válaszolhatom meg, ha velem jössz. Menjünk ki egy kicsit a városból! - nevetett a szerzetes.

A király követte őt; mentek, mentek, hosszú ideig csak mentek, átmentek a nagy folyón is, de csak mentek tovább. A király közben folyton azt kérdezgette:

- Minek megyünk még tovább? Miért nem válaszolsz most?

- Várj egy kicsit! Megkeressük a legjobb helyet a válaszhoz.

Aztán amikor eljutottak az országhatárhoz, a király így szólt:

- Most már aztán tényleg álljunk meg! Ez itt a királyságom határa!

- Pontosan ezt a helyet kerestem. Én nem megyek vissza. Velem jössz, vagy visszamész?

- Hogy mehetnék veled?! Itt van a királyságom, a vagyonom, a feleségeim, a gyermekeim! Hogy mehetnék veled?!

- Most már látod a különbséget? Én továbbmegyek, és még csak hátra se nézek. Ott voltam a palotában, élveztem a gazdagságot, de nem voltam birtokló. Te birtokló vagy. Ez a különbség. Én továbbmegyek. 

Azzal levetkőzött meztelenre, visszaadta a királynak a drága ruhát. 

- Tartsd meg a ruhádat, és légy újra boldog!

A király megértette, hogy milyen bolond is volt; most már látta, hogy ez az ember valóban hatalmas kincs, igazi drágakő. A lába elé borult, és kérlelte:

- Ne menj! Kérlek gyere vissza velem! Nem értettelek. De most már mindent értek! Igen, te egy igazi szent vagy!

- Visszamehetek, de ne feledd, akkor megint szomorú leszel! Nekem mindegy, hogy itt vagyok, vagy ott vagyok, de te megint szomorú leszel. Engedd meg, hogy boldoggá tegyelek! Nem megyek vissza veled.

A szerzetes minél inkább hajtogatta, hogy elmegy, a király annál jobban ragaszkodott hozzá, hogy visszamenjen vele. Aztán a szent így szólt:

- Most már elég! Látom, hogy ostoba vagy! Visszajöhetek veled, de amikor csak kimondom, hogy "visszajöhetek", a szemedben máris látom a régi félelmet.

"Lehet, hogy megint átver! Lehet, hogy csak színjáték volt az egész, hogy itt a határon levetkőzött, és azt mondta, hogy elmegy, mert tudta jól, hogy ezzel mély benyomást tehet rám"

Ha visszamegyek, megint nyomorultul fogod érezni magad, és én ezt nem akarom.

Jegyezd meg jól, a kérdés nem az, hogy van-e vagyonod, vagy nincs, hanem, hogy hatalmába kerített-e a birtoklási vágy, vagy sem. Nem az az egyszerű ember, akinek semmije sincs, az az egyszerű ember, aki nem birtokló, aki bármit el tud engedni könnyedén, aki soha nem néz vissza.

Az egyszerűséget nem lehet gyakorolni, az egyszerűség az ártatlanság következménye. Ha elfojtod az igazi énedet - és ha megjátszol valamit, akkor bizony el is fojtasz magadban valamit, akkor majd valahol máshol, más formában fog visszaköszönni. Így csak egyre komplikáltabb, egyre ravaszabb, egyre számítóbb, egyre fegyelmezettebb leszel; egyre inkább olyan, amiért az emberek majd tisztelnek és becsülnek.

Ha élvezni akarod az egódat, a legjobb, ha szent leszel. De ha igazán ünnepelni akarod a létezést, akkor csak légy teljesen szokványos, totálisan hétköznapi, élj egy teljesen szokványos életet, mindenféle erőlködés nélkül. Élj a pillanatnak! Ez az ártatlanság, és az ártatlanság elég. Ne akarj egyszerűvé válni! Milliók próbálták már, és egyáltalán nem lettek egyszerűek. Sőt, inkább csak komplikáltabbakká váltak, teljesen belebonyolódtak a saját eszmerendszerük dzsungelébe.

Szabadulj ki az elméből - ez az ártatlanság. Légy elme nélküli - ez az ártatlanság. Minden más magától következik majd. És amikor minden más magától jön, annak hatalmas varázsa van. Ha tettetsz, ha megjátszol valamit, az mesterkélt lesz, szintetikus, annak semmi köze nem lesz a természetességhez.

Ha magától jön, akkor azonban igazi boldogság és áldás lesz.

Osho