Őrizd meg a fényed

Őrizd meg a fényed

Sokszor nem értem Istent, de azt tudom, hogy bármi ami jelen van a világunkban, az okkal van jelen, Isten tudatosan tervezte el. Célja van vele. Ezt a célt sokszor nehéz megérteni.

Értem már a lélekfejlődés folyamatát, vagy legalábbis már sokat értek belőle. Kezdetben az emberek kis csoportokban, nagy távolságokkal elválasztva, elszigetelten éltek. Szeretet csak a csoporton belül volt, körülöttük a világ ismeretlen volt, a megtestesült félelem volt. Nem volt még kifejlődött elme, nem volt lexikális tudás a világról, nem tudták mi van a folyón túl, melyik rovar csípése halálos, melyik növény mérgező. A tudás hiányában hatalmas bizonytalanságban, félelemben éltek. Mindenre veszélyforrásként tekintettek, csak a közösségen belül, egymás közelségében szűntek meg a félelmek, érezhettek szeretetet. Ez a felszabadító érzés kincset ért a sötétségben, így egymást nagyon féltették, egymás nélkül elveszítették volna a nyugalmat, békés érzést.

Bármi ami fenyegetést jelentett a közösségre, hideg vérrel elpusztították. Mint az oroszlánfalkáknál, kezdetben a férfiak portyáztak, elvándoroltak a szomszéd törzsekig, ott megöltek annyi férfit amennyit tudtak, és elloptak annyi nőt amennyit csak tudtak. Majd idővel lettek törzsek akik összefogtak, már nagyobb lett a csoport, több ember között lett szeretetet érzés, félelem hiánya érzés. Majd az évszázadok, évezredek alatt egyre nagyobb közösségek jöttek létre. Először nemzetekbe tömörülve, majd vallás által több nemzet is egységessé csoportosult. Mindeközben a tudás is fejlődött, az elme is fejlődött, megismertük az ismeretlent, felfedeztük a bolygót, rengeteg félelemet legyőztünk. Ma a világunkban már nagyon nagy a szeretet, sok a felszabadult pillanat.

Látni lehet, hogy vannak népcsoportok, akik régebben kezdték el a fejlődést. Nemzetükön belül, már sokkal nagyobb az egységérzés, sokkal kisebb az elkülönültség érzés. Egy családként viselkednek, hiába nem rokon az utcán bicikliző ember, az autós annyira figyel arra az idegenre, mintha a saját gyermeke biciklizne az úton. És rengeteg ilyen viselkedési forma megfigyelhető, logikusan kategorizálható az egyes nemzetek, népcsoportok között.

Elméletileg ez a folyamat oda vezetne, hogy egy nap, az egész Föld egységessé válik, már senki, senkitől nem fél, már mindenki, mindenkit szeretni tud. De itt bonyolódik a helyzet, itt nem értem a Teremtőt. Mert olyanok a népcsoportok, mint valami iskola, mintha a bolygó egy általános iskola lenne, kilenc évfolyammal. A végzősök már egységérzésben gondolkodnak szinte az egész földdel, az elsősök még hatalmas elkülönülést élnek meg, törzsben, családban engednek csak fel.

Nem értem mire jó ez. Hogy lesz így egységérzés, szeretet a Földön? Meg kell várni az összes nemzetet, hogy felzárkózzon? De addigra a kilencedikesek még előbbre lesznek. Miért vagyunk összekeverve? Azt el tudom képzelni, hogy pont a fejlődés végett. Hogy a kilencedikesek úgy fejlődhetnek, ha egyre nagyobb kihívásokba ütközhetnek. A szeretetet úgy fejlődik, hogy az ember legyőzi önmagában a félelemet. Az elsősök elvegyülnek a kilencedikesek között, csinálnak egy hatalmas rosszat, a kilencedikesek legyőzik önmagukban az indulatot, megbocsájtanak, egy lépéssel tovább fejlődtek. Talán.

Minél több negatív érzést tudtál magadban átalakítani megbocsájtással, elengedéssel, sírással pozitív érzéssé, annál nagyobb a fényed. Annál tágasabb a tudatod, annál többet foghatsz fel a létezésből, annál kevesebb az ismeretlen, a sötét folt, a félelem, annál nagyobb a szeretet.

A sötétség támadni kezdi az emberiséget, próbál beférkőzni negatív gondolatokkal, majd negatív érzelmekké alakulva az emberi lényekben. A kilencedikes már erősen ellen tud állni, képes megőrizni a fényét. Az ötödikes hamarabb elveszíti a szeretetet, elborítja a félelem. Majd amikor a félelem pusztításhoz vezetett, amikor rádöbben, hogy elborult aggyal öldököl, mint egy kezdetleges ősember, akkor egy pillanat alatt visszanyeri az elméjét. Gondolkodni kezd, gondolataival megszabadul a felhalmozódott negatív energiáktól, és eldönti, hogy többet nem enged a félelemnek. Nem lesz szörnyeteg. Hatodikos lett. Így fejlődtünk, sok sötétséget meg kellett tapasztalni, sok poklot, öldöklést, horrort, pusztítást, mire elegünk lett. Mire felfogtuk, hogy a legnagyobb ellenség a félelem, mert behatol az elmébe, majd érzelem szinten átváltoztat minket.

Hiszem, hogy néha leszületnek olyan emberek a Földre, akik már az egyetemet is elvégezték. Olyan világokból jönnek, ahol feltétel nélküli a szeretet. Ezekben a világokban már nyoma sincs a félelemnek, az emberek nem tudják mit jelent az agresszió, negatív gondolat, negatív érzés. Ha egy ilyen világba betörne egy viking banda, akkor ellenállás nélkül lemészárolhatná az egész világot, mert ők nem védekeznének. Majd leszületsz ide, ahol Jóisten arra tanít, hogy védekezned kell. Ahol még kőkorszaki emberek vannak, akik alig éreznek szeretetet. Hiszem azt, hogy egy nagyon erős szeretetteljes energiamezővel, aurával hatni lehet az emberekre, Jézusnak állítólag több kilométeres erőtere volt. Egy kezdetleges ember ebben az erőtérben olyan szeretetet tud érezni, amelyre csak több száz reinkarnációs ciklus után lesz önmaga képes. Ez az ok, ezért küldi a teremtő ezeket a lelkeket ebbe a sűrűségbe? Hogy kóstolót adjanak a szeretetből? Vagy itt van lehetőség hatalmas félelem energiák átalakítására, amelyből a lélek tovább fejlődhet? Talán. Sokszor nem értem az Istent, és csak találgatni tudok. Azt tudom, hogy tökéletes terve van, és minden a szeretetért van, hogy ideszületnek a szeretetből a lelkek, az úgy jó ahogy van. Csak bízni tudok abban, hogy egy nap majd megértjük mi célja volt velünk. Addig nincs más feladatunk, mint őrizni a fényünket. Bármekkora sötétség is támadja meg a világot, akkor is félelem mentesek maradjunk. Akkor is megőrizzük a gondolkodási képességet, nyugalmat, higgadtságot, akkor is ésszel, szívvel döntsünk. Amikor már minden körülmény arra akar rávenni minket, hogy támadjunk, bosszút álljunk, pusztítsunk, akkor is megtaláljuk a megértő, együtt érző gondolatokat, megőrizzük a fényt a legnagyobb sötétségben is.

Sardnargis