Egységérzés

Egységérzés

Az embernek annál fontosabb a neve, minél erősebb az elkülönültség érzése. Az embernek annál kevésbé fontos a neve, minél erősebb az egységérzése.

Mi mindannyian úgy születünk meg, hogy egységérzésünk van. Három éves korunkban nem látunk különbséget ember, és ember között, a zebrán átsétáló emberek, nem polgármesterek, takarítók, autószerelők, énekesek, hanem csak emberek. Ha leül mellénk a padra az amerikai elnök, vagy egy hajléktalan, akkor nem változik a viselkedésünk, nincs felsőbb, vagy alsóbb rendűbb érzésünk, közvetlenek maradunk. Ha New York belvárosából egy Kongói törzshöz kerülünk, ott is közvetlenül fogunk embertársainkkal viselkedni, ugyanúgy, ahogy otthon. Majd kifejlődik az elménk, megértjük, hogy a Földön színdarabok, játékok folynak, melyekben szerepet vállalhatunk. Sőt, már szerepben is vagyunk, mert születésünkkor rögtön megkaptuk az első szerepeinket, - családnevünknek, bőrszínünknek, nemzetiségünknek, vallásunknak köszönhetően. Ekkor jelenik meg az egó, az elkülönült ÉN fogalma. Amíg nem volt kifejlődött elménk, addig nem volt ÉN fogalmunk, szerep fogalmunk, felsőbb, vagy alsóbb rendű viselkedésünk, addig csak MI voltunk, addig közvetlenek voltunk mindenkivel. Csak emberek voltunk. Sőt, csak élőlények voltunk, vagy csupán lelkek voltunk. Addig nem volt fontos a nevünk, nem is értettük mit jelent pontosan, egyes szám harmadik személyben használtuk. Ferike éhes.

Az ember akkor boldog, amikor egységérzete van, mert olyankor engedi, hogy összekötődjön a mindenséggel, Istennel. Mi egy élőlényben élünk, akit Istennek nevezünk, egy élőlény részei vagyunk. Ahogy a mi testünket felépítik a sejtek, úgy mi felépítjük Isten testét. Minden amit magunk körül látunk, akár távcsövekkel, akár mikroszkóppal, az minden Isten. Isten teste. Amit nem látunk, azaz energiamező, ami mindent, mindennel összeköt. Isten lelke, amiben benne van Isten szelleme. Egy láthatatlan idegrendszer, amely energiát, és információt közvetít, áramoltat. Az ember képes leválasztódni erről az energiamezőről, a tudatlan gondolkodásának köszönhetően. Minél erősebb az egységérzetünk, annál több energia áramlik át a lényünkön, annál jobban visszakapcsolódunk, minél erősebb az elkülönültség érzetünk, annál kevesebb az életerőnk, annál jobban leválasztódunk. A bőséges áramlást érezzük boldogságnak, szeretetnek, létörömnek.

Amikor valaki leesik a magas lóról, akkor hirtelen egységérzete lesz. Tegnap még undorodva ment el a hajléktalan mellett, ma már átsegíti a zebrán. Tegnap még megölte a pókot takarítás közben, ma már kiviszi az udvarra. Tegnap még mindent megkritizált, mindenbe beleszólt, ma már elfogad bármit, már nem zavarja semmi. Amikor összeomlik az életünk, elveszítjük a szerepeink, levetkőzzük az egót, olyankor kicsit visszatér a gyerekkori egységérzetünk. Minél erősebben tér vissza, annál jobban olyan érzetünk van, mintha nem lennénk elkülönülve, mintha egy élőlény részei lennénk. Annál jobban azt érezzük, hogy már vagyunk valakik, nincs szükségünk még ÉN-ként is megjelenni. Annál jobban azt érezzük, hogy jelentéktelen a nevünk, nem fontos. Csak addig volt fontos, addig volt értelme, amíg az élőlénytől, - amelyben éltünk, - elkülönültnek éreztük magunkat. Csak addig voltunk boldogtalanok, életerőszegények. Amikor az embernek egységérzése van, akkor szeretet érzése van. Ha egység érzése van a mindenséggel, akkor hatalmas az energia átáramlása, hatalmas a szeretet érzete. Csak akkor éreztünk szeretetet életünkben, amikor egységérzésünk volt. Gyerekkorunkban pár évig, majd felnőtt korban szerelmesen, amikor egy másik emberrel egyenlőnek éreztük magunkat. Megvilágosodva szeretetet érzünk minden, és mindenki felé, mert megvilágosodva teljesen visszatér az egységérzésünk, teljesen levetkőztük a szerepeink, egóink.

A szeretet dualitásban van a félelemmel, ahogy a fény a sötétséggel. Az ember annál nagyobb oktalan szeretetet érez, minél nagyobb az egységérzete. Az ember annál nagyobb oktalan félelmet érez, minél nagyobb az elkülönültség érzete. Minél magasabban ül az ember a lovon, minél jobban elszállt az esze, minél jobban elfelejtette, hogy ki csoda ő valójában, annál nagyobb félelmet érez. Maszkban jár az utcán, mert fél a bacilusoktól. Fél a hajléktalanoktól. Fél a más bőrszínű emberektől. Fél a földönkívüliektől. Fél az állatoktól. Fél a természettől. Fél Istentől. A félelem börtönbe zárja az embereket, a legnagyobb egójú emberek magas kerítésekkel körülvett kastélyokban élnek egyedül. Félelemben élve, undorodva az egész világtól, mindenségtől, Istentől. Nem értik mi történt velük, honnan a beteges fóbia, nem értik miért nem boldogok, ha egyszer szuper-gazdagok lettek, miért nem tudnak örülni, hisz nagyon híresek, és miért betegeskednek folyton, miért fáradtak folyton. Eltávolodtak Istentől, lecsatlakoztak az energiamezőről. Mint a rákos sejtek az emberi testben, melyek növekedni kezdnek, többek lesznek, mint a többiek. Az ember minél jobban elkülönültnek érzi magát, annál fontosabbnak érzi a saját nevét. A neve különbözeti meg a többi 7,5 milliárdtól, nagy szükség van a névre, hogy az elkülönültség érzés erősen fennmaradhasson.

Az elmének köszönhetően értjük meg a játékokat, vállalhatunk szerepeket, az elmének köszönhetően távolodunk el az egységérzéstől. Az emberi testben a sötétséget az elme képviseli, az elmének köszönhetően tapasztaljuk meg a félelem érzetet, elkülönültség érzetet. Ettünk a tudás fájából, kiűzettünk a paradicsomból. Nem akartunk többé Istenhez tartozni, egyedül akartunk szerencsét próbálni, meg akartuk mutatni, mire vagyunk képesek. Mert nem értettük kik vagyunk. Megkaptuk az elmét, majd hosszú fájdalmas úton tudáshoz jutottunk. Az elme nem csak arra volt jó, hogy azon spekuláljunk, hogy melyik szerepben legyünk sikeresek, hogyan távolodjunk el még jobban a többiektől, hogyan emelkedjünk ki még jobban, hanem arra is, hogy önmagunkra irányítsuk a figyelmet, önismereten kezdjünk gondolkodni. Így az elmének köszönhetően megértettük kik vagyunk, megértettük, hogy csak akkor élhetünk szeretetben, boldogságban, bőséges életerőben, ha elfogadjuk valódi énünket, forrás énünket. Engedjük, hogy bőségesen átáramoljon rajtunk az életerő, melyet szeretetnek érzünk, engedjük hogy a szeretet érzelmek gondolatokká alakuljanak elménkben, engedjük hogy Isten útmutatást adjon. Ekkor valóban egy élőlényként kezdünk élni, feladatokat kapunk, amelyeket elvégezzük Istennek. Mindegy mit, közben boldogok vagyunk, szeretetet érzünk, és mély meggyőződésünk, hogy azt csináljuk, amit épp kell, a legjobb úton haladunk. Ezt hívjuk szinkronicitásnak. Csodálatos érzés így élni, - tudva, hogy Isten vezet minket önmagán belül, biztosak vagyunk abban, hogy nem eshet semmi bántódásunk. Vagy ha esik, akkor az is szinkronicitásban van, mert máshol kell feladatot vállalnunk.

Az egész mindenség egységben mozog, mindent áthat az életerő mező, Isten benne van a kőben, fákban, napfényben. Az állatoknak nincs tudomása erről, alig fejlett értelmüknek köszönhetően, még nagyon erős az egységérzetük. Sok szeretetet, boldogságot éreznek, és tudják a haláluk pillanatában, hogy szinkronicitásban van a bekövetkező esemény. Nagy kérdés, hogy Isten miért ébresztett fel minket, miért választotta ki az emberiséget a felemelkedésre. Talán társteremtők leszünk. Olyan lények, akikben Isten tudatosan van jelen.

Nincs más dolgunk, mint megérteni kik vagyunk, megérteni, hogy már vagyunk valakik, nincs szükségünk elkülönült ÉN-re. Majd a megértést követően tettekben kell kinyilvánítani gondolatainkat, melyeket kísérni fogják az érzelmi változásaink. Elkezd felerősödni az életerőáramlásunk, visszacsatlakozunk az energiamezőre, egyre jobban megtelik a lelkünk fénnyel, egyre jobban átjár minket Isten. Egyre jobban szinkronicitásban leszünk, egyre jobban azt fogjuk érezni, hogy mindig azt csináljuk, amit épp legjobb. Egyre több szeretet érzelem lesz bennünk, egyre jobban olyan érzetünk lesz, mintha a másik ember szeméből mi néznénk vissza önmagunkra, egyre jobban érezni fogjuk az élőlények érzelmeit. Bemegyünk egy erdőbe, és érezni fogjuk az erdőt, mintha a testünk lenne. Szemébe nézünk egy embertársunknak, vagy akár egy állatnak, és érezni fogjuk az érzelmeit. Mi vagyunk ő is. Mi vagyunk Isten. Talán.

Sardna Argis