Egyszer az elefántok úgy döntöttek, hogy szavannájuk védelme érdekében összefognak a zsiráfokkal, zebrákkal, oroszlánokkal és közös birodalmat hoznak létre Elefántok Jogállama néven. Ebben az államban az elefántok alkották meg a jogot és bárki, aki csatlakozott e jogot volt kényszerű követni, de ugyanakkor az elefántok jogvédelmét és biztonságát élvezhette.
Egy alkalommal az egerek is csatlakoztak az elefántok jogállamához. Az egerek ezzel élvezték az elefántok védelmét, egy macska sem támadhatta meg őket büntetlenül és a szavanna magvaiból bántatlanul fogyaszthattak. Az egereket csak az zavarta, hogy le kellett mondani addigi vágyaikról, nem hozhatták létre a csak egerek számára elgondolt birodalmat, ahol az egérfőnök az úr. Ezért sokszor szapulták az elefántokat, de sokáig azok ügyet sem vetettek rájuk. Az elefántoknak meg volt a maguk baja, komótos élete, melyben a szavanna egésze volt minden gondolatuk tárgya és nem mindig hallották meg az egerek cincogását.
Egyszer aztán a szomszédos szavannán tűz ütött ki és az állatok életüket mentve menekültek onnan az elefántok jogállama felé. Az egerek megijedtek. Mi lesz, ha ez a csődület letarolja magraktáraikat? Mi lesz, ha a gyújtogatók maguk is a menekülők közt vannak? Mi lesz, ha nem állnak tovább kis birodalmukból az elefántok nagy szavannája irányába? A menekülő csordák nem voltak mag és sajtevők. Nem az egerek birodalmába vágytak, hiszen főleg gazella, gnú és kudu csapatok özönlöttek be a nagy szavannára, akik az egerek nyelvét nem beszélték és táplálékát nem ették. Az egerek ahelyett, hogy az elefántokkal összehívatták volna a nagy szavanna állatainak bíráit, önmaguk döntöttek.
Virágcserepekből és egércsapdákból kerítést építettek kis birodalmuk határán, mely egérbiztonsági szempontból kiváló elgondolás volt, azonban a tűzvész elől menekülő állatcsordák esetében kérdéseket vetett fel. Egy-két patarepedési panasztól eltekintve, ezek a csapdák több hatással nem bírtak. Ugyanakkor nagyon felbőszítették ezzel a menekülő csordákat.
Az elefántok összegyűltek és bölcs döntést hoztak. Befogadjuk a menekülő csordákat, jelentették be. Az egérkirály, mintha nem is hallotta volna az elefántok döntését, tovább folytatta harcát a nagy szavanna megmentése érdekében, mely már nem állt összhangban azzal, amit az elefántok akartak. Fittyet sem hányva arra, hogy az elefántok jogállamának jövőbeni polgáraival szegülnek szembe, egyre durvább kísérletet tettek a menekülők megállításárra. Hadrendbe sorakoztatták az egérsereget és saját tűzerejükkel fenyegették meg azokat, akik sokkal nagyobb tűztől mentették életüket.
Eközben az elefántok már egészen másról tanácskoztak, de ezen a tanácskozáson az egerek nem vettek részt. Az egerek számára kis birodalmuk védelme képviselte a prioritást, melyben magukra hagyatottnak vélték magukat. Az elefántok pedig az egerek viselkedését nem tudtál értelmezni. Nem értették, hogy az egerek miért nem ülnek le velük megbeszélni az idegen csordák áthaladásának szervezési kérdéseit.
Az elefántok csupán azt akarták, hogy ne hozzanak be az idegenek száj és körömfájást, madárpestist, valamint a tűz okozóit se engedjék be. Olyan átmeneti karámokat akartak az egerek birodalmában létrehozni, ahol ezeket a szűréseket elvégezhették volna. Eközben az egerek hadat hirdettek a megállíthatatlan csordákkal. Hiába a letaposott egérfogók, összetört virágcserepek, még mindig nem vált világossá az egérkirálynak, hogy itt ő képtelen egyedül bármit is tenni.
Egyet azonban elért. A menekülő csordák minden egyes állatfaja meggyűlölte az egereket. Ezt akkor sem fogják elfelejteni, ha egyszer majd ezek a menekülők végleges befogadást nyernek és az elefántokkal együtt fogják értékelni a szavanna katasztrófájának egykori történetét.
Köszönet: Orientalista.hu – Mihálffy Balázs
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése