Lin-csi kolostorában élt egyszer egy jóravaló öreg szerzetes, név szerint Ling.
Hallgatag, töprengő öreg volt, a tudás titkát kutatta egész életében.
- Mi a titka annak, hogy egyesek tudás nélkül is bölcsen elhelyezkednek a világban, s boldogan élnek benne, mások meg kiolvassák a kolostorok és a paloták összes könyvtárát, s mégsem boldogulnak?
Ilyen kérdéseket tett föl magának Ling, s Lin-csit is rendszerint effélékről faggatta.
- Mondd, Mester! Tudás-e az, amit a felhőkből olvasunk ki nem a könyvekből? Tudás-e az, amit a könyvekből olvasunk ki, de nem tudjuk, mire való? – kérdezte egy nap az apáttól.
Az apát a kérdésére kérdéssel válaszolt.
- Tudod-e, jó öreg Ling, hogy mi a lótusz, amikor még nem bujt ki a víz alól?
- Nem tudom - felelte Ling. – Talán semmi. Egy kis semmi a víz alatt.
- Egy kis semmi a víz alatt. Miként minden csak az, míg teljességében elénk nem tárulhat, valódi természete meg nem mutatkozhat - szólt az apát, s máris intett, hogy a kérdésről nincs több mondanivalója.
Ling szerzetes megértette a választ. Meghajolt Lin-csi előtt, majd kiballagott a folyópartra.
"Ahol a szónak helye nincs,
Tanult szavakkal ha felelsz,
Locsogsz összevissza,
S az útra rá nem lelsz."
Idézte magában a régi strófát séta közben, s hirtelen mintha könnyebbé vált volna a járása.
- Lám, mindenből támadhat tudás! Csak a szavak hínárja vissza ne húzza a megtalált gondolatot a víz alá. Támadhat felhőkből, szívekből, szemekből, csak a szó, mi róla mondható nem felhőkből, szívekből, szemekből való. Nincs öröktől való szó!
Így emlékezett Ling szerzetes a Huo-to folyó partján, szavainak rongyfoltos ruhájába próbálván öltöztetni a mélyből fölbukkant gondolatot. Milyen jó, hogy hosszú sétáin annyit bámulta az eget! Milyen jó, hogy az eget bámulva hallgat az ember.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése