Tetőtlen tornyok
Ez a kis de velős vers, talán egyike azoknak a kőlteményeknek, melyek az emberi természetünk telhetetlenségét, gyarlóságát fejezi ki. És egyben az én kedvenc versem is. Benne van minden, büszkeségünk, kábult álmodozásaink, felébredésünk, dühösségünk és haragunk, telhetetlenségünk és vágyakozásunk. Mindezt egy gyönyörü vers formájában leírva. A kőltő Horváth István, Magyarozdon született, és verse tele van székely kifejezésekkel. A lényeg mégis a mese, inkább tanmese, székely tanmese, az emberi telhetetlenségeinkröl. Hiába van meg annyi mindenünk, vágyaink még felljebb hágnak. Hát nem hiába a kedvenc versem, tele van egyszerű de nagyszerű tanításokkal. Ilyen tanmeséket kellene az iskolákban tanítani a jővő generációjának.
Mielött elolvasod a verset, itt egy kis magyarázat pár olyan kifejezésnek, amit talán csak egy erdélyi érthet meg.
pucikpad = kemencepadka,
törökbúza = kukorica,
csusza = kukorica csutka,
eszterha = eresz
Tornyot raktam - Horváth István
Künn a jégfogú tél-sárkány havat prüszkölt, zúzmarát szórt.
Bömbölve járt a bükkerdőn; a házak közt vadul táncolt.
Benn duruzsolt a kemence. Halk beszéd közt orsó pergett.
Apó a pucikpadon ült, száraz törökbúzát fejtett.
Mintha-mintha most is látnám széles vállát, kurta nyakát,
nagy, bozontos szemöldökét, éles szemét, kemény arcát.
Lelke, miként az őserdő, melyben nem járt ember lába,
csodálatos ősvilág volt, babonák, mesék világa.
A mező volt iskolája. A természet a mestere.
Könyve a nagy csillagos ég, aranyos betűkkel tele.
Ott ültem a lábainál, mesét mondott, azt hallgattam.
Egy-egy csuszát felém dobott, amiből én tornyot raktam.
Nőtt a torony a csuszákból, keresztbe tett boronásan,
és ahogy nőtt, büszkeségem kezdett nem férni a házban.
Már a mesét sem hallgattam, építettem kábult lázban.
- Már a ház volt a toronyban és nem a torony a házban.
Apó figyelt. Munkám közben nézte, hogy rakom a tornyot,
majd egy csuszát hozzám dobott, és a tornyom összeomlott.
Csuszatornyom omladékán rettenetes dühös lettem.
Meg akartam ölni apót, de csak lassan sírni kezdtem.
Büszkeségem ott hevert a csuszák alatt összetörve.
Megdermedten vártam, hogy most: bár a világ összedőlne!
Nagyapám az ölébe vett, megcsókolta homlokomat.
„Hadd el, ne sírj, kisunokám, ne bánd a csuszatornyodat.
Telhetetlen vágyaidból építsz te még nagyobbat is,
és a sors egy legyintéssel így ledönti azokat is."
Mint Apóé: építéssel telik el az egész élet,
de hogy tornyod betetőzd, azt te soha el nem éred.
Nem, mert bár az égig érjen: vágyaink még feljebb hágnak,
s tetőtlen tornyokból hullunk ölébe a zord halálnak.
Látod, a csuszák megvannak: újra lehet megint rakni.
Amit nem kezdhetsz el újra, csak azt szabad megsiratni!”
- A tűzön egy nyers faág sírt. Az eszterhán jégcsap lógott.
Apó mesélt, én hallgattam, s újra felraktam a tornyot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése