A teáscsésze tanmese

A teáscsésze.

Egy házaspár, a 25. házassági évfordulóján elment Angliába, hogy vegyenek valami szépet. Mindketten szerették az antik tárgyakat, kerámiákat, különösen a teáscsészéket. Az egyik kerámia üzletben megláttak egy szép csészét.

A férj megkérdezte az eladót:

- Meg szabad néznem ezt a csészét? Még sosem láttam ennyire szépet.

A boltos a kezébe adta, és miközben csodálta a mesteri alkotást, a csésze, legnagyobb meglepetésére megszólalt:

- Nem érted, hogyan lehetek ennyire szép?

Tudod, nem voltam mindig teáscsésze. Volt idő, amikor vörös voltam és agyagnak neveztek. Mesterem kiásott, megdolgozott, összelapított, meggyúrt újra és újra, hogy üvöltöttem a fájdalomtól:

-Hagyj békén! - de Ő csak mosolygott, és így szólt:

- Még nem.

Aztán egy gyorsan forgó korongra helyezett és én hirtelen csak forogtam, forogtam, forogtam, körbe-körbe.

- Állíts meg! Szédülök! - kiabáltam, de a Mester csak ingatta a fejét, és azt mondta:

- Még nem.

Aztán betett a kemencébe. Sosem éreztem olyan forróságot! Csodálkoztam, miért akar megégetni. Sikoltoztam. Ki akartam jutni. Láthattam a Mester arcát az üvegen át, és leolvashattam ajkáról, ahogy a fejét rázta:

-Még nem.

Végül az ajtó kinyílt, kitett a polcra. Hűlni kezdtem.

- Mostmár jobb.'- gondoltam.

Aztán mindenütt befestett. A festék szaga rettenetes volt. Undorodtam tőle.

-Hagyd abba! Hagyd abba! - kiáltottam. De csak ingatta a fejét:

- Még nem.

Aztán hirtelen újra visszatett a kemencébe. Nem ugyanabba, mint először.

Ez kétszer olyan forró volt. Úgy éreztem, megfulladok. Könyörögtem, mindent megbántam, sikoltoztam és sírtam. Közben láttam, amint rázza a fejét, és azt mondja:

- Még nem vehetlek ki.

Tudtam, nincs többé remény. Végem van. Kész voltam rá, hogy végleg feladjam, mire kinyílt az ajtó. A Mester kivett, és újra a polcra tett.

Egy órával később elém állított egy tükröt és azt mondta:

- Nézd meg magad.'

Amikor a tükörbe néztem, alig tudtam hinni a szememnek:

- Ez nem én vagyok, ez nem lehetek én. Ez gyönyörű! Gyönyörű vagyok!

- Szeretném, ha emlékeznél arra' - mondta - tudom, fájt, amikor gyúrtalak, gyömöszöltelek, de ha nem teszem, kiszáradsz. Tudom, hogy szédültél, mikor a korongon forgattalak, de ha megállítom a korongot, szétmorzsolódsz. Tudom, hogy elviselhetetlenül forró volt a kemencében, és nem értettél, miért teszlek oda, de ha nem teszem, megrepedsz. Tudom, hogy rettenetes volt a szag, amikor bevontalak mázzal és befestettelek, de ha nem teszem, akkor sosem erősödsz meg, és nem lesz színes az életed. És ha nem teszlek újra vissza a másik kemencébe, nem élhettél volna sokáig, nem lennél elég erős.

Befejeztelek. Olyan vagy, amilyennek elképzeltem, mikor hozzáfogtam a munkához.