Ne dühöngj, hogy megöregedtél, van, akinek ez sem sikerül.

Az öregség.

Nem mindenki éri meg az öregkort, és akik megérik, azokkal sokszor rosszul bánnak azok, akik elfelejtik hogy ez az ember nevelte fel őket. Ez az ember mosta a fenekét csecsemőkorában, virrasztott az ágya mellett ha beteg volt. Éjszaka többször is felkelt ha sírt. Dédelgette, ringatta, vigyázta az első lépéseit. Anyanyelvét is tőle sajátította el. Tőle tanulta meg az élet csínját binját. Igen. Ugyanis mindannyian akik vagyunk annyira szerencsések hogy családban nőttünk fel, a szüleink szokásaiból tanultunk. Hiába mondták és magyarázták el százszor is, mi úgyis a szüleinket  utánoztuk. Ha eltörtünk valamit, megbocsátották, sőt, még amikor a falakat összefirkáltunk, akkor is. 

Mert szerettek minket. Olyan tiszta szülői szeretettel, bármi rosszat tettünk vagy cselekedtünk, elnézték nekünk. 

És most hogy ez a szülő megöregedett, a saját gyereke, akit annyit pupukált csecsemőkorában, most elfelejtett minden jót amit akkor kapott. Mert mi emberek felejtünk. Elfelejtjük amit a szüleink velünk tettek. Talán olyan természetesnek veszünk mindent amit tőlük kaptunk. 

Itt egy rövid tanmese az öregekről.

Tanmese az öregekről.

Egyszer volt egy jómódú család, ahol anya, apa, nagypapa, és 1 gyerek élt együtt egy fedél alatt. A családi étkezések mindig közösen, az asztalnál zajlottak. Karácsonykor mindig szép terítő, friss virág, és drága étkészlet került az asztalra, úgy, ahogy illik. 

A nagypapa már öreg volt, reszketett a keze, sokat betegeskedett. Ezért kilötyögtette az ételt a drága asztalterítőre. Rossz szemmel nézte ezt a menye, és ezért korholta az idős embert. Karácsonykor azonban megelégelte a dolgot, és nem engedte a családi asztalhoz ülni. Így a nagypapa a sarokban ült le egy sámlira, ölbe vette a tányérját, és úgy evett. Egy óvatlan pillanatban azonban kiesett az öléből a gyönyörű tányér, és tartalmával együtt leesett a konyha kövére, ami darabokra tört. 

Nagyon mérges lett az asszony, és a férje is, hogy a drága étkészletből eltört egy tányér, amit nagyon sajnáltak. Rá is ripakodtak az idős emberre az ügyetlensége miatt. 

Ezért karácsony másnapján elővettek egy csorba, megkopott cserépedényt, és az volt a nagypapa tányérja. Ő nem ellenkezett, beletörődött a sorsába, és elfogadta az ócska holmit. Finom vacsora került bele, a nagypapa pedig könnyes szemmel evett. Szeretett volna ő is az asztalnál ülni a családjával. Újra megismétlődött az eset. Ez a kopott kis cserépedény is kiesett a nagypapa remegő kezéből, és ripityára tört össze a konyha kövén. 

Az anya már készült, hogy ismét leszidja a nagypapát, amikor felugrott az asztaltól a gyermekük, és odasietett a cserepekhez. Elkezdte összeszedegetni óvatosan, egyenként. Erre az apja ráripakodott, hogy üljön le. 

A gyerek ránézett, és azt felelte. 

– Nem ülök le. Összeszedem, és összeragasztom a cserepeket, hogy amikor ti lesztek öregek, akkor ti is ebből a tányérból egyetek!