A TE világodat csakis TE festheted át, senki más.

TE színezd ki a világodat.

-Mondd, át lehet festeni a világot? - kérdezte öreg barátját a gyémántszárnyú kicsi tündér.

-Megint micsoda ötleteid vannak??? Átfesteni a világot! Miért kellene átfesteni? Az ég kéken szép, a fű zölden, a nap meg aranysárgán.

-Az igaz - babrálta szoknyácskája szélét a kistündér és nagy, szomorú szemeivel az erdő sűrűjébe nézett. 

- Megmagyarázom: ha a sötét nem lenne fekete, hanem fehér, akkor nem is lenne sötét. Ha a bánat nem lenne mély barna, hanem gyönyörű rózsaszín, akkor már nem is lenne bánat. Ha a szerelem nem változtatná a színét, hanem állandó gyémántszín maradna ,akkor örökre szép lenne. Ha minden élő szíve meleg narancsra váltana, nem lenne gonoszság a földön…

-Ez badarság - morgott a bajusza alatt a vén fa, nagyot sóhajtva. Minden élő kezében ott az ecset és a paletta. Ha sutba dobja, az élet egyhangú szürke marad. Tudod kistündérem, ha a barna magányt nem festi át senki magának, akkor bizony a magány, magány marad. Ha a szíve haragos zöld, vagy éppen fekete és azt fogadja el, akkor bizony úgy is él. Időnként persze belefest egyik a másik életébe… talán sikerül is megváltoztatni a színeket, de igazán mindenkinek a saját ecsetét és palettáját kell elővenni a változáshoz. Ettől olyan sokszínű a világ, ettől más és más minden élet.

Az időt nem tudod megvásárolni.

A halál angyala tanmese.

Egy idős férfi nyugdíjba ment, mikor a halál angyala felkereste. A férfi azelőtt sokat dolgozott, meggazdagodott és luxus körülmények között ment nyugdíjba. El sem akarta hinni, hogy ütött az órája. 

Mivel nagyon gazdag volt, úgy gondolta, hogy vásárol magának még egy kis időt a halál angyalától, kerül amibe kerül. Sokáig alkudoztak, de az angyal nem engedett. 

Kétségbeesésében a férfi egy utolsó ajánlattal állt elő:

 – Csak egy órát adj még, hogy gyönyörködhessem ebben a világban. Csak még egy kis időt, amit a családommal és a barátaimmal tölthetek, akiket régen nem láttam és minden vagyonomat megkapod.

De az angyal nem engedett. Végül a férfi megkérdezte, hogy kaphat-e egy percet arra, hogy búcsúlevelet írjon. Az angyal beleegyezett, a férfi pedig ezt írta:

Azt az időt, amit kaptál, helyesen töltsd! 

A sok pénzemmel még egy órányit sem tudtam vásárolni. 

Hallgass a szívedre és bizonyosodj meg arról, hogy a téged körülvevő személyek értékesek és értékeld életed minden egyes percét!

A pletykáról.

A pletykás asszony.

Egyszer egy pletykás asszony megtért. Elment lelkipásztorához és az Úr előtt megvallotta bűneit.

– Hogyan tehetném jóvá, amit elkövettem? Mit tegyek? Adjon tanácsot!

– Fogjon egy kispárnát, bontsa fel és minden ember ajtaja elé, akit megpletykált, tegyen egy tollat! – tanácsolta a pásztor.

Az asszony furcsállta a tanácsot nagyon, de mivel bűnbánata igazi volt, megtette. Ment vissza nagy örömmel:

– Kitettem a tollakat!

– Most menjen el mindenhová és szedje össze őket! – mondta a pásztor.

Az asszony nagyra nyitotta a szemét a csodálkozástól, de nem szólt semmit. Elindult, hogy összeszedje a tollakat… Másnap szomorúan jött vissza:

–  Lelkész úr! Egyetlen tollat sem találtam! Elfújta a szél…

– Látja, kedvesem, ilyen a pletyka is! Kimondja az ember, de azután már visszavenni nem tudja! 

A teáscsésze tanmese

A teáscsésze.

Egy házaspár, a 25. házassági évfordulóján elment Angliába, hogy vegyenek valami szépet. Mindketten szerették az antik tárgyakat, kerámiákat, különösen a teáscsészéket. Az egyik kerámia üzletben megláttak egy szép csészét.

A férj megkérdezte az eladót:

- Meg szabad néznem ezt a csészét? Még sosem láttam ennyire szépet.

A boltos a kezébe adta, és miközben csodálta a mesteri alkotást, a csésze, legnagyobb meglepetésére megszólalt:

- Nem érted, hogyan lehetek ennyire szép?

Tudod, nem voltam mindig teáscsésze. Volt idő, amikor vörös voltam és agyagnak neveztek. Mesterem kiásott, megdolgozott, összelapított, meggyúrt újra és újra, hogy üvöltöttem a fájdalomtól:

-Hagyj békén! - de Ő csak mosolygott, és így szólt:

- Még nem.

Aztán egy gyorsan forgó korongra helyezett és én hirtelen csak forogtam, forogtam, forogtam, körbe-körbe.

- Állíts meg! Szédülök! - kiabáltam, de a Mester csak ingatta a fejét, és azt mondta:

- Még nem.

Aztán betett a kemencébe. Sosem éreztem olyan forróságot! Csodálkoztam, miért akar megégetni. Sikoltoztam. Ki akartam jutni. Láthattam a Mester arcát az üvegen át, és leolvashattam ajkáról, ahogy a fejét rázta:

-Még nem.

Végül az ajtó kinyílt, kitett a polcra. Hűlni kezdtem.

- Mostmár jobb.'- gondoltam.

Aztán mindenütt befestett. A festék szaga rettenetes volt. Undorodtam tőle.

-Hagyd abba! Hagyd abba! - kiáltottam. De csak ingatta a fejét:

- Még nem.

Aztán hirtelen újra visszatett a kemencébe. Nem ugyanabba, mint először.

Ez kétszer olyan forró volt. Úgy éreztem, megfulladok. Könyörögtem, mindent megbántam, sikoltoztam és sírtam. Közben láttam, amint rázza a fejét, és azt mondja:

- Még nem vehetlek ki.

Tudtam, nincs többé remény. Végem van. Kész voltam rá, hogy végleg feladjam, mire kinyílt az ajtó. A Mester kivett, és újra a polcra tett.

Egy órával később elém állított egy tükröt és azt mondta:

- Nézd meg magad.'

Amikor a tükörbe néztem, alig tudtam hinni a szememnek:

- Ez nem én vagyok, ez nem lehetek én. Ez gyönyörű! Gyönyörű vagyok!

- Szeretném, ha emlékeznél arra' - mondta - tudom, fájt, amikor gyúrtalak, gyömöszöltelek, de ha nem teszem, kiszáradsz. Tudom, hogy szédültél, mikor a korongon forgattalak, de ha megállítom a korongot, szétmorzsolódsz. Tudom, hogy elviselhetetlenül forró volt a kemencében, és nem értettél, miért teszlek oda, de ha nem teszem, megrepedsz. Tudom, hogy rettenetes volt a szag, amikor bevontalak mázzal és befestettelek, de ha nem teszem, akkor sosem erősödsz meg, és nem lesz színes az életed. És ha nem teszlek újra vissza a másik kemencébe, nem élhettél volna sokáig, nem lennél elég erős.

Befejeztelek. Olyan vagy, amilyennek elképzeltem, mikor hozzáfogtam a munkához.

Tanmese a kávés csészékről, neked mi a fontos?

Tanmese a kávés csészékről.

Egy csoport diák, akik nagy karriert futottak be, összejöttek, hogy meglátogassák régi egyetemi tanárukat. A beszélgetés hamar panaszkodásban csapott át a stresszes élet és munka kapcsán.

A tanár, kávét ajánlva fel vendégeinek, kiment a konyhába, s egy nagy kannányi kávéval és többféle csészével tért vissza: porcelán, műanyag, üveg; néhányan simák voltak, néhány közülük drága és ritkaság volt, s szólt, hogy mindenki szolgálja ki magát.

Amikor minden diák kezében egy csésze kávé volt, a tanító így szólt:
“Megfigyeltétek, minden szép és drága csésze elkelt, hátrahagyva az olcsó,műanyag csészéket. Habár mindannyitoknak az a természetes, hogy mindenből a legjobbat kívánjátok önmagatoknak, ez a problémáitok és a stresszetek forrása is. Amit valójában mindenki akart, az a kávé volt, s nem a csésze, de tudatosan a jobb csészékre vadásztatok, s egymás csészéit figyeltétek.”

“Feltételezzük, hogy az Élet a kávé, s a munkahelyek, a pénz, és a társadalmi pozíció a csészék. Ezek csak eszközök az Élethez, de az élet minőségét nem változtatják meg.”

“Néha, azzal, hogy csak a csészére figyelünk, elmulasztjuk élvezni a benne lévő kávét.”

Tehát, barátaim, ne engedjétek, hogy a csészék irányítsanak….a kávét élvezzétek helyette!

Kifogás helyett válaszd a megoldást.

Megoldást keress, ne kifogást.

Ha valamit nem akarunk megcsinálni, akkor találunk rá kifogást, ha pedig tiszta szívből meg akarjuk csinálni, akkor találunk egy megoldást. Egyikkel sincs semmi probléma, hiszen az életünk nem arról szól, hogy mások elvárásainak kell megfelelnünk. Legfeljebb a saját elvárásaink számítanak, és abból adódhat belső konfliktus, amikor nem tudjuk eldönteni, hogy igazán akarunk-e valamit vagy csak látszólag. Esetleg múszályból vagyunk kénytelenek megcsinálni. A kifogás elsősorban önmagunk becsapása, hiszen mások nem tudják felmérni, hogy az a kifogás mennyire indokolt vagy éppen mennyire mondva csinált. 

Kétféle ember létezik: a probléma-ember és a megoldás-ember. Az első ember, ha szembetalálkozik egy problémával az életében, akkor valamilyen kifogásba menekül a probléma megoldása elől, és mindig valaki mást hibáztat azért, mert nem boldog, vagy meghiúsulnak az álmai. De valójában csak ő maga felelős mindazért, ami vele történik. Az ilyen emberek néha még ott is problémát látnak vagy kreálnak, ahol nincsen, mert a problémázás és az amiatti szenvedés a lételemük. 

Mondhatnánk azt is, hogy negatív emberek, mert egy csomó lehetőséget nem használnak ki az életükben, és nagyon sok dologba bele se fognak, mert nem hisznek benne, hogy sikert érhetnek el. Az ilyen embereknek állandoan szükségük van valakire, akinek elmondhatják minden bajukat, fájdalmukat és boldogtalanságukat. 

Őket vámpíroknak is lehet nevezni, energiavámpirok. Ugyanis állandóan energiát vonnak el azoktól akik segíteni probálnak, és akiknek a vállukon állandóan kisírják magukat. Ezek az emberek lehúznak, visszahúznak az ők szintjükre, amig mellettük vagy, kénytelen leszel lealacsonyodni az ők szintjükre. Náluk a siker elérése sokkal kevésbé valószínű, mintha pozitív szemlélettel állnánk hozzá a dolgokhoz. 

A megoldás-emberek jóval kevesebben vannak, de őrájuk az jellemző, hogy amit mások problémának látnak, ők lehetőségnek tekintik, akár arra, hogy felmérjék az erejüket, a képességeiket, az eltökéltségüket, akár arra, hogy tanuljanak, fejlődjenek, erősödjenek a kihívásoktól. De persze ahhoz is kell intelligencia, hogy megértsük: melyik az a probléma, kihívás vagy élethelyzet, amit nem kerülhetünk el, és amivel szembe kell néznünk és meg kell oldanunk, és melyik az a szituáció, amibe csak a félelmünk, a ragaszkodásunk vagy az egónk akarna belevinni. Ha előre tudjuk a józan eszünkkel, hogy egy szituációhoz semmi közünk, akkor egyszerűen el kell menni mellette, még ha provokálnak is esetleg. Ha semmi hasznod nincs belöle, akkor minek vesztegesd az idődet?

A felállított célokat elsősorban magunk számára határozzuk meg. Sem azzal nem kell foglalkozni, ha mások nem hisznek benne, hogy el tudjuk érni őket, sem pedig azzal, amikor mások elvárásai magasabbak vagy egyszerűen másabbak, mint amiket önmagunkkal szemben támasztunk. Ha ugyanis sikerül megvalósítanunk egy célt, amit kitűzünk magunk elé, betartani egy ígéretet, amit magunknak teszünk, azzal fejlődik az önbizalmunk, míg ha nem tartjuk be az ígéretünket, nem valósítjuk meg a tervünket, az elsősorban az önmagunkba vetett hitünket tépázza meg, és ezáltal csökken az önbizalmunk, és egyre inkább hajlamosak leszünk belecsúszni az áldozat szerepébe. Az áldozatok pedig nem lehetnek nyertesek, ezt ne feledjük el, legalábbis, amíg annak tekintik magukat.

Azt a szállóigét is hallottam már, hogy "mindent elérhetsz, amit szeretnél", és hellyel-közzel igazat is adok neki. Legalábbis, ha nem adjuk fel, és beletesszük a megfelelő intelligens erőfeszítést, akkor mindenképpen haladni fogunk a céljaink felé. Persze lehetnek akadályok és nem várt fordulatok, mert a karmát sohasem ismerheti ki és védheti ki senki teljesen, de itt megint visszatérünk a kiindulási ponthoz: hogyan viszonyulsz a felmerülő akadályokhoz, és mit kezdesz velük: erősebbé válsz a leküzdésük által, vagy kifogást keresel, amire rákenheted a kudarcodat. 

Gondolkozz! A döntés minden esetben a tiéd!

Ne dühöngj, hogy megöregedtél, van, akinek ez sem sikerül.

Az öregség.

Nem mindenki éri meg az öregkort, és akik megérik, azokkal sokszor rosszul bánnak azok, akik elfelejtik hogy ez az ember nevelte fel őket. Ez az ember mosta a fenekét csecsemőkorában, virrasztott az ágya mellett ha beteg volt. Éjszaka többször is felkelt ha sírt. Dédelgette, ringatta, vigyázta az első lépéseit. Anyanyelvét is tőle sajátította el. Tőle tanulta meg az élet csínját binját. Igen. Ugyanis mindannyian akik vagyunk annyira szerencsések hogy családban nőttünk fel, a szüleink szokásaiból tanultunk. Hiába mondták és magyarázták el százszor is, mi úgyis a szüleinket  utánoztuk. Ha eltörtünk valamit, megbocsátották, sőt, még amikor a falakat összefirkáltunk, akkor is. 

Mert szerettek minket. Olyan tiszta szülői szeretettel, bármi rosszat tettünk vagy cselekedtünk, elnézték nekünk. 

És most hogy ez a szülő megöregedett, a saját gyereke, akit annyit pupukált csecsemőkorában, most elfelejtett minden jót amit akkor kapott. Mert mi emberek felejtünk. Elfelejtjük amit a szüleink velünk tettek. Talán olyan természetesnek veszünk mindent amit tőlük kaptunk. 

Itt egy rövid tanmese az öregekről.

Tanmese az öregekről.

Egyszer volt egy jómódú család, ahol anya, apa, nagypapa, és 1 gyerek élt együtt egy fedél alatt. A családi étkezések mindig közösen, az asztalnál zajlottak. Karácsonykor mindig szép terítő, friss virág, és drága étkészlet került az asztalra, úgy, ahogy illik. 

A nagypapa már öreg volt, reszketett a keze, sokat betegeskedett. Ezért kilötyögtette az ételt a drága asztalterítőre. Rossz szemmel nézte ezt a menye, és ezért korholta az idős embert. Karácsonykor azonban megelégelte a dolgot, és nem engedte a családi asztalhoz ülni. Így a nagypapa a sarokban ült le egy sámlira, ölbe vette a tányérját, és úgy evett. Egy óvatlan pillanatban azonban kiesett az öléből a gyönyörű tányér, és tartalmával együtt leesett a konyha kövére, ami darabokra tört. 

Nagyon mérges lett az asszony, és a férje is, hogy a drága étkészletből eltört egy tányér, amit nagyon sajnáltak. Rá is ripakodtak az idős emberre az ügyetlensége miatt. 

Ezért karácsony másnapján elővettek egy csorba, megkopott cserépedényt, és az volt a nagypapa tányérja. Ő nem ellenkezett, beletörődött a sorsába, és elfogadta az ócska holmit. Finom vacsora került bele, a nagypapa pedig könnyes szemmel evett. Szeretett volna ő is az asztalnál ülni a családjával. Újra megismétlődött az eset. Ez a kopott kis cserépedény is kiesett a nagypapa remegő kezéből, és ripityára tört össze a konyha kövén. 

Az anya már készült, hogy ismét leszidja a nagypapát, amikor felugrott az asztaltól a gyermekük, és odasietett a cserepekhez. Elkezdte összeszedegetni óvatosan, egyenként. Erre az apja ráripakodott, hogy üljön le. 

A gyerek ránézett, és azt felelte. 

– Nem ülök le. Összeszedem, és összeragasztom a cserepeket, hogy amikor ti lesztek öregek, akkor ti is ebből a tányérból egyetek!

A mennyország és a pokol megismerése.

A mennyország és a pokol megismerése.

Egyszer egy ember megkérdezte Istent, hogy milyen hely a Mennyország, és milyen a Pokol. Sokat hallott már róluk prédikációkból, olvasott róluk könyvekben, de nagyon szerette volna saját szemével is látni mindkettőt. Bizonytalanságát és őszinte kíváncsiságát látva Isten egy ajtóhoz vezette őt, amelyen keresztül egy nagy terembe léptek be.

A terem közepén egy hatalmas bogrács körül emberek ültek, és mindegyikük kezéhez egy nagyon hosszú nyelű kanál volt kötve. A bográcsból ínycsiklandozó illat áradt, a körülötte ülők mégis rendkívül soványak és gyengék voltak. A kanállal ugyan el tudták érni az ülőhelyükről a bográcsot, azonban a szájukba nem tudták tenni az ételt, mert a hosszú nyél ebben megakadályozta őket.

Mindenki a saját kanalával erőszakosan próbálta odébb csapni másokét, hogy hozzáférjen a bográcshoz, akinek pedig ez sikerült, és még merni is tudott az ételből anélkül, hogy valaki kiverte volna azt a kanalából, az kétségbeesetten igyekezett valahogy a szájához juttatni a kanalat – de mindhiába. Az egész termet áthatotta a gyűlölet és az ellenségeskedés.

„Ez itt a Pokol.” – törte meg a látogató döbbent csendjét Isten, majd kivezette őt a teremből, és egy másik ajtóhoz léptek. Ez az előzőhöz nagyon hasonló terembe nyílt: itt is egy nagy bogrács állt középen, amelyből szintén nagyon finom illat áradt, és itt is körbe ültek az emberek, akiknek egy nagyon hosszú nyelű kanál volt a kezükhöz kötve – pontosan úgy, ahogy az előző teremben lévőknek. Az itteniek azonban egyáltalán nem voltak soványak, hanem jókedvűen beszélgettek, és nemcsak szemmel látható, de érezhető is volt, hogy mindenki nagyon jól érzi magát.

„Ez pedig a Mennyország.” – mondta Isten.

„Ezt nem értem…” – nézett rá komor tekintettel a látogató. Nem erre számított. Nem is tudott mit kezdeni a látvánnyal, hiszen mindkét teremben ugyanazok a körülmények voltak, mégis óriási különbséget tapasztalt az emberek hangulatában és állapotában.

„Figyeld őket még egy kicsit.” – mondta neki Isten, és az ember így is tett: leült egy kis időre a mennyországban, és nézte, hogy mit csinálnak az ott élők. Hamarosan arra lett figyelmes, hogy az emberek a bogrács felé nyúlnak a hosszú nyelű kanalaikkal. Ők azonban nem úgy csinálták, mint a Pokolban élő társaik, nem egymás kanalát csapkodva próbáltak ételhez jutni, hanem türelmesen kivárták a sorukat, majd a saját kanalukkal valamelyik társuk szájához emelték az ételt. Mindenki sorra került, mindenki kapott valakitől ételt, és elégedetten mosolyogva fogyasztották el az ízletes falatokat.

Ekkor az ember arcán is megjelent a mosoly. Megértette a lényeget.

Ha valaki ajándékot hoz, amit nem fogadok el, vajon kié marad az ajándék?

Az idős Zen mester.

Élt egyszer egy idős zen mester, aki nemcsak a meditációban, hanem a harcokban is jeleskedett. Már öreg volt, de mégis le tudta győzni a kihívóit. Híre elterjedt messzi földön és sok tanítvány jött hozzá.

Egy nap egy kételyes hírű, dölyfös, fiatal, erős harcos érkezett a mester falujába és azzal kérkedett, hogy Ő majd legyőzi az idős zen mestert. A fiatal harcos általában megvárta, hogy az ellenfele tegye meg az első lépést és megfigyelte támadója harcmodorát, gyengeségeit és aztán kegyetlenül kihasználva ellenfele gyengepontját villámgyorsan lecsapott. Eddig minden párviadalból győztesen került ki.

Az idős mester elfogadta a kihívást a harcra. Ott álltak egymással szemben és a fiatal harcos sértéseket és gúnyolódásokat vágott az idős mester fejéhez. A zen mester csak állt csendesen és tekintetét a gőgös harcosra szegezte szelíden. Amikor a fiatal látta, hogy sértegetéssel nem ér el semmit köpködni kezdett, majd pedig átkozódni. Az idős bölcs meg sem moccant csak állt türelmesen. Órák teltek el így. Végül a harcos semmi újat nem tudott kitalálni és megsemmisülten állt a zen mester előtt. Érezte, hogy alul maradt és elismerte a vereséget.

A harc végezetével a tanítványai körbevették az idős mestert és így kérdezték? 

– Mester, hogy tudtat elviselni ezt a sok gúnyt, sértegetést és átkozódást? 

Erre a Mester így felelt:

– Ha valaki ajándékot hoz, amit nem fogadok el, vajon kié marad az ajándék?

Vakon is láthatod szépnek a világot, csak hozzáállás kérdése.

Tanmese a kórházi ablakról.

Két súlyosan beteg ember feküdt ugyanazon kórteremben. Egyikük minden nap délután felült az ágyban egy órácskára, hogy ezzel megmozgassa a szervezetét. Az ágya a kórterem egyetlen ablakához közelebbi volt. A másik beteg ember egész nap csak feküdt az ágyában, a plafont bámulva. Beszélgettek a családról, feleségről, gyerekekről, a katonakorukról, a nyaralásaikról, ahogy az szokásos ilyen helyzetben. Az az ember, aki az ablaknál feküdt, minden délután, amikor felült, azzal töltötte az időt, hogy elkezdte közvetíteni a másiknak, mit lát az ablakon át a kinti világból. A másik ágyban fekvő embert egy idő után szinte csak ezek a színes beszámolók tartották életben, már alig várta őket, ez volt minden változatosság az életében. 

Az ablak egy kellemes, tavacskával díszített parkra nézett. Vadkacsák és hattyúk úszkáltak a tavon, és gyerekek játszottak távirányítós játékhajókkal rajta. Szerelmespárok üldögéltek a színes virágágyások mellett órákig, egymásba felejtkezve. Miközben az ablak melletti beteg kimerítő részletességgel írta le a kinti világot, a másik, folyton fekvő behunyta a szemét és maga elé képzelte a látványt. Egy meleg délutánon az ablak melletti ember egy, a parkon átvonuló karneváli menetről beszélt. Bár a folyton fekvő ember nem hallotta a zenészek, maga elé képzelte őket a másik érzékletes leírása alapján. A napok és hetek teltek. Egy reggel a betegeket fürdetni készülő nővér az ablak melletti embert élettelenül találta az ágyában, mert az éjjel csendben elaludt örökre. Elszomorodva hívta a személyzetet, hogy kivigyék az elhunytat. 

Amint alkalom kínálkozott rá, a korábban a belső ágyon fekvő beteg kérte, hogy a másik ágyban fekhessen. A nővér szívesen segített, kényelembe helyezve őt azon az ágyon, majd magára hagyta. Lassan, fájdalmaktól gyötörve az ablak felé fordult az ember, és megdöbbenve látta: az ablak egy tűzfalra néz. Megkérdezte a nővért, mi történhetett az eltávozott szobatárssal, hogy olyan szépnek festette le az ablakon túli világot. 

A nővér elárulta, hogy az az ember vak volt, nem láthatta a falat sem. Valószínűleg csak bátorítani akarta Önt!- mondta a férfinak. 

Tanulság: igazi boldogság boldogabbá tenni másokat, nem törődve saját helyzetünkkel. Bajainkat megosztva csökkenthetjük őket, de ha derünket és boldogságunkat osztjuk meg másokkal, megsokszorozzuk azt. Ha gazdagnak szeretnéd érezni magad, számold össze azokat a dolgokat az életedben, melyeket nem vehetsz meg semmi pénzért. 

Minden nap ajándék az élettől, így becsüld meg a napjaidat, melyek száma, bármilyen sok is jusson, véges. Más szóval, mindannyiunk úgyanoda jutunk, a lényeg a hogyan? Vidáman és kacagva, vagy buskomoran és meggyötörve? 

Te milyen szemekkel látod a világot?

Igazi társra vágysz, de te az vagy?

Igazi társra vágysz? De te milyen vagy?

Az utóbbi időben gyakran hallom ezt a mondatot, a párkapcsolatokban. Én egy igazi nőt akarok magam mellé, vagy fordítva egy igazi férfit. Ezzel nem is lenne semmi baj. De TE igazi férfi vagy a nő mellett? Vagy igazi nő vagy a férfi mellett? Mert a párod is ugyanarra vágyik mint te, egy igazi társra. Egy olyanra aki szeret téged, vigyáz rád, téged helyez az első helyre és nem keres kifogásokat. A boldogságod az ő boldogsága is, a bánatodban is osztozik, és nem keresi a boldogságát külső forrásokban. Tisztel téged annyira hogy nem játszik a telefonján miközben együtt ültök a kanapén. Nem beszél a hátadnál főleg a barátainak a te hibáidról. Sőt elnézi a te hibáidat, hiszen tudja hogy ő sem mentes ezektől, hisz mindannyiunknak vannak hibái. Senki sem tökéletes. TE sem, de Ő sem.

És ha TE tudod magadról hogy nem vagy hibátlan, akkor miért várnád el mástól hogy az legyen?

Gondolkozz! Hisz nem vagy növény!

A kép Szinyei Mese Pál festménye.

Ilyenkor sok párkapcsolat kudarcba fullad, mert egyik fél, vagy talán mindkettő a tökéletes társat keresi, miközben egyikük sem az. És menekülnek újabb kapcsolatba, ahol ugyanazt a hibát fogják elkövetni. Mert minden kapcsolatban, az elején van az a rózsaszín ködfátyol, amely elhomályosítja a látásunkat, és  csak a jót és a szépet látjuk meg, és mindemellett hozzájárul az új partner álarca is. Igen, álarc. Minden ember aki egy új kapcsolatba lép, az elején álarc mögé bújik, hiszen meg akar felelni az újonnan szerzett társának, és viszont várja ugyanezt. Aztán eltelik pár hét vagy hónap, és szépen lassan lefoszlik az álarc, apró rétegenként. És ekkor következik az újabb kudarc, újabb önbecsapás, amikor újból egy igazi társra vágyunk. És a nagy bánatunkban, még csak nem is rémlik hogy ugyanabba a kerékbe vagyunk mint az előtte levő kapcsolatban. Ez is egy lecke, amit meg kell tanulni. És addig fogjuk megismételni ugyanazt a hibát, amíg megtanuljuk a leckét.

Akinek van egy csepp esze, amit használ is, az megpróbálja levonni a lecke lényegét, és csak akkor megy tovább amikor már megértette hogy hol is tévedett. Hiszen csak tanulva tudunk fejlődni, újabb lépcsőfokokat meglépni. Aki meg nem akar fejlődni, az kap egy ócska kifogást, általában a másik nemre keni a hibát, hogy az összes férfi disznó, vagy az összes nő kurva. És elfelejtik a lényeget. Ők is ebből lettek, vagyis disznókból és kurvákból. Na persze nem kell ennyire csúful beszélni, de ez az igazság. Ha az összes férfi disznó, akkor te mint nő, abból lettél? Vagy ha férfi vagy akkor kurvából lettél? 

Mielőtt ítélkezel, Gondolkozz! Hisz nem vagy növény!

Levviking

Vajon mennyibe kerül egy csoda?

A neve: Szeretet

Egy kislány bement a szobájába és a szekrénykéje mélyéről előhúzott egy lekváros üveget. Kiöntötte a padlóra az üvegben lévő érméket és gondosan számolni kezdte. Háromszor is megszámolta, mert a végösszegnek nagyon pontosnak kellett lennie. Nem hibázhatott. Ezután óvatosan visszatöltötte a pénzérméket az üvegbe, rázárta a tetejét, és kisurrant a hátsó ajtón.

A hat háztömbnyire lévő patikába ment, amelynek ajtaja fölött a nagy vörös Indián Törzsfőnök képe volt látható. Türelmesen várt a patikusra, hogy szentelne rá egy kis figyelmet, de a patikus éppen nagyon el volt foglalva.

Tess - így hívták a kislányt - megcsoszogtatta a lábát a padlón. Semmi.

Megköszörülte a torkát úgy, hogy a legkellemetlenebb hangot adja, amit csak lehet. Ez sem volt sikeres. Végül kivett egy érmét az üvegből és megkocogtatta a pult üvegét. Ez használt!

- És te mit szeretnél? - kérdezte a patikus érezhetően bosszús hangon.

- Éppen a testvéremmel beszélek Chicagóból, akit már ezer éve nem láttam - tette hozzá a patikus, mint aki választ sem vár a kérdésére.

- Én pedig az én testvéremről szeretnék beszélni veled - mondta Tess a patikuséhoz hasonlóan bosszús hangon.

- Az öcsém nagyon beteg és . egy csodát szeretnék venni neki.

- Tessék? - fordult hozzá a patikus.

- A neve Andrew és valami csúnya dolog nő a fejében, és az Apukám azt mondta, hogy csak egy csoda mentheti meg őt. Hát tessék mondani, mennyibe kerül egy csoda?

- Kislányom, mi nem árulunk csodákat. Sajnos nem tudok neked segíteni - felelte a patikus, kissé megenyhült tónusban.

- Figyelj, nekem van pénzem, meg tudom fizetni. Ha nem lenne elég,

kipótolom. Csak mondd meg mibe kerül.

A patikus testvére, akivel eddig beszélgetett, jólöltözött férfi

volt.Lehajolt a kislányhoz és megkérdezte:

- Mondd csak, miféle csodára van az öcsikédnek szüksége?

- Azt nem tudom - válaszolt Tess könnyes szemmel - csak azt tudom, hogy nagyon beteg és Anyu azt mondta, hogy valami operációra volna szüksége De Apu nem tudja megfizetni, ezért szeretném odaadni az én pénzemet.

- Mennyi pénzed van? - kérdezte a Chicago-i férfi.

- Egy dollár és tizenegy cent - felelte Tess alig hallhatóan - Ez az

összes, ami van, de tudok többet is szerezni, ha kell.

- Nahát, milyen csodálatos véletlen! - mosolygott a férfi - Egy dollár és tizenegy cent - éppen az a pontos összeg, ami egy kisfiú csodájának az ára.

Egyik kezébe tette a pénzt, a másikkal kézen fogta a kislányt:

- Vezess engem haza hozzátok, szeretném látni az öcsédet és találkozni a szüleiddel. Lássuk, hátha van nálam egy olyan csoda, amit te szeretnél.

A jólöltözött férfi Dr. Carlton Armstrong volt, sebészorvos, aki

az idegsebészetre specializálódott. Ingyen elvégezte az operációt, és nem telt bele sok idő, amire Andrew ismét otthon volt, épen, egészségesen. Anya és Apa boldogan beszéltek arról az esemény-láncolatról, ami idáig vezetett

- Ez a műtét egy igazi csoda volt - suttogta Anya - vajon mennyibe került volna?

Tess mosolygott. Ő pontosan tudta, mennyibe került a csoda: egy dollárba és tizenegy centbe, no és egy gyermek töretlen hitébe. Egy csoda nem a természet törvényeitől függ, hanem magasabb törvények működésétől.

A neve: SZERETET ! ! !

Bármilyen tanács felesleges, ha nem fogadjuk meg

A kismadár 3 jótanácsa.

Egyszer egy vadász megfogott egy kismadarat. A madárka azt mondta a vadásznak, hogy ha szabadon engedi, három felbecsülehetetlen értékű tanácsot ad neki. A vadász hosszan tépelődött, majd belement az alkuba.

A kismadár első tanácsa az volt, hogy ne ragaszkodjon a dolgokhoz, hagyja, hadd jöjjenek, hadd menjenek. A vadász úgy gondolta, ez jó tanács, és kiengedte a markából a madarat. A második tanács így szólt: bízzon abba, amit közvetlenül érez és tapasztal. A vadász úgy gondolta, hogy ez is jó tanács, és engedte, hogy a madár felszálljon egy közeli fára. Amint ez megtörtént, a kismadár harsányan nevetve felrepült. A vadász utána kiáltott, és megkérdezte, mi olyan mulatságos, mire a madár így válaszolt:

Ha tudnád, hogy nálam van a világ legértékesebb gyémántja, nem engedtél volna el. És még jobban nevetett.

A vadász dühbe gurult, és kiabálni kezdett, hogy a madár azonnal jöjjön vissza. A madárka persze, ügyet sem vetett rá.

Hát jó, de akkor legalább tartsd be, amit ígértél - mondta. Halljam a harmadik tanácsot!

Ugyan miért mondanék neked bármit is, te ostoba, amikor az első két tanácsomat sem fogadtad meg, hiszen nem hagyod csak úgy jönni és menni a dolgokat. Nézd, hogy dühbe gurultál és próbálsz újra megfogni. És az érzékeidben sem bízol, különben felfognád, hogy egy olyan apró madár, mint én nem rejtheti el apró kis testében a világ legértékesebb ékkövét.

A madár nevetve elfordult, hogy elrepüljön.

-Mivel nem az első két tanácsom szerint cselekedtél, nem vesztegetem rád a harmadik bölcsességemet. Azzal messze szállt.

Ezzel tulajdonképpen megadta a vadásznak a harmadik és egyben legjobb tanácsot is:

Bármilyen tanács felesleges, ha nem fogadjuk meg.

A világ a szívünkben tükrözödik

Ahogyan mi látjuk a világot, olyan a szívünk legbelül.

Egy öreg bölcs üldögélt a Korinthusba vezető út szélén. A városba igyekvő idegen rövid pihenőt tartva beszédbe elegyedett vele:

– Milyenek itt az emberek? – tudakolta.

– Hová való vagy? – kérdezett vissza az öreg bölcs.

– Athéni vagyok.

– És felétek milyen nép lakik? – kérdezett tovább az öreg.

– Hát tudod, rettenetes társaság! Mind csaló, lézengő, lusta és önző. Ezért is jöttem el onnan.

– Nincs szerencséd! Korinthusban sem jobb a helyzet. Itt is csupa csalóval és lézengővel, lusta és önző emberrel fogsz találkozni. – mondta az öreg.

A vándor búsan folytatta útját.

Nem sokkal később újabb idegen állt meg az öreg bölcs előtt. Őt is az érdekelte, hogy milyen emberek laknak Korinthusban. A véletlen úgy hozta, hogy ő is Athénből jött. Neki is feltette az öreg bölcs a kérdést, hogy ott milyenek az emberek.

– Nagyszerű emberek élnek ott! Barátságosak, segítőkészek és nagyon becsületesek! – válaszolta nem kis büszkeséggel az utas.

– Nagy szerencséd van! Korinthusban is ugyanilyen nagyszerű emberekre találsz majd! – mondta az öreg bölcs.

A vándor vidáman fütyörészve folytatta útját a város felé.

A két beszélgetést végighallgatta egy fiatalember, aki gyakran időzött az öreg bölcs társaságában. Felháborodottan jegyezte meg:

– Nagyot csalódtam benned! Sose hittem volna, hogy te is ennyire kétszínű vagy!

Az öreg bölcs mosolyogva csillapította:

– Tévedsz, fiatal barátom. Tudod, a világ a szívünkben tükröződik. Akinek a szíve gyanúval van tele, az mindenhol csalókkal fog találkozni. De akinek a szívét jóindulat tölti el, az a világon mindenhol barátságos emberekre talál.

A karma tanítása

A karma tanítása.

Van egy pár híres mondás, ami a karmára utal, csak kicsit másképp, más szavakkal. Ez a karma szó, egy kissé új, az ősi hindu és taoista tanításokból került hozzánk. Nálunk magyaroknál, erre azt mondják: Isten malma lassan őröl. Ha valakinek ezt mondod, megharagszik, azt hiszi elátkozod, pedig szó sincs erről. Általában ha valaki ezt kimondja, akkor tudhatod hogy az illető személy lemondott a veled való hiábavaló csatározásról, megértette hogy még nem vagy elég fejlett hogy felfogd a leckét, és a karmára bízza a tanítást. És a karma nem visszaüt, hanem megtanít téged valamire. Valami olyasmire, amit te eddig nem fogtál fel, vagy nem jól fogtad fel. A karma nem bosszúálló, nem csak a rosszat adja vissza nekünk, hanem mindent, a jót is és a rosszat is. 

A karma értelmezése.

A karma (dévanágari:कर्म, páli: kamma, cselekedet, tett) ok-okozat, pontosabban az ok és okozat viszonya, kölcsönhatása, törvénye. Mint fogalom, szerepel az ősi hindu, taoista, buddhista tanításokban és szerepel a modern világszemléletek ismeretanyagában is.

A karma törvénye szerint minden cselekedetünk egy annak megfelelő következménnyel jár, illetve minden, ami történik a világban, az maga egy következmény, vagyis valamilyen oknak az okozata. A karma tágabb értelemben cselekedet, tett, mű. Minden tényezőre vonatkozik, ami a világban történik, és következménnyel jár. Vonatkozik az akciókra, reakciókra, általában a világ törvényei által irányított aktív természeti folyamatokra, eseményekre, az élettelen létezők hatásaira, az emberi és állati cselekvésre, de az embernél fejlettebb, magasabb szinten álló lények, istenek, szellemek megnyilatkozásaira is. Minden aktivitás, azaz ok okozatot szül, és minden ok előzőleg létrejött okozatból eredeztethető. Így jön létre az ok-okozati összefüggések végtelen hálózata.

A karma nem jutalom vagy büntetés, hanem a következményeket kiváltó szigorú törvény. Nem azonos a sorssal, az eleve elrendeléssel és az újraszületés tanával. Ezek mindegyike önmagában más jelentéssel bír, bár az újraszületés (reinkarnáció) tanának fontos része a karma. forrás Wikipédia.hu

A boldog kislány meséje.

A boldog kislány meséje.

Valamikor hajdanán, mikor még az utcán köszönt egymásnak ismerős és ismeretlen is egyaránt, élt egy kicsiny kisleány.

Egy szántó-vető házaspár gyermekeként látta meg a napvilágot. Nem voltak játszótársai, mert környezetükben csupa gazdagok éltek, akik nem engedték a szegény gyermek közelébe csemetéjüket. A kislány távolról figyelhette csak a többiek életét. Fájdalmai elől egy képzeletvilágba menekült. Kopott ruháján a foltokat ékszernek látta. Kukoricababáját hercegnőnek nevezte. A Nap izzó hevét simogató aranyzuhatagként élvezte, és amíg más árnyékba menekült, ő azt mondta: 

- Én a Nap leánya vagyok, és azért süt ilyen forrón rám, mert rettentő nagy szeretettel akar átölelni engem Napanyukám. 

Lassan-lassan megtanulta, hogy mindent a maga javára fordítson, mindenből hasznot kovácsoljon. Ha langyos nyári zápor hullott, szappannal a kezében, kiszaladt házuk udvarára és kacagva mosakodott, miközben vidám hangon kiabálta be édesanyjának: 

- Nézd, Anyu! Nekem is van zuhanyozós fürdőszobám. 

A szomszédok közül sokan bolondnak tartották őt, nem értették, miért tud mindennek örülni. Azt mondták róla: ennek a gyereknek visszájára fordította Isten az eszét. 

Teltek az évek. A kislány felnőtté vált. A falu bírója kihirdette, hogy vásárt rendeznek. Mindenki hozza el egy batyuban azt, amiből úgy érzi, olyan sok van neki, hogy másnak is szívesen adna át belőle. Megjelentek a gazdag szomszédok felnőtt gyerekei is. Batyujuk betegségtől, válópertől, könnyektől, és elégedetlenségtől duzzadt. A mi leánykánk csomagjában kacagás, boldogság, elégedettség volt található. Megkérdezték tőle: 

- Téged elkerültek a bajok, hogy nem tudtál hozni belőlük? 

- Nem. Csupán azokból nem tartok számon mást, mint a betegség után a gyógyulást. A vitákból a békülést. Vagy ha elveszítettem valamit, megőriztem afeletti örömömet, hogy pótolhattam veszteségemet. Az én batyumban is ugyanazok találhatók, melyek a tietekben, csak - tudjátok, én mindent a visszájára fordítva használok.

Csak akkor kritizálj másokat, ha te magad is képes vagy elfogadni azt.

Kritizálni mindenki tud.

De viszont fogadni, azt sajnos kevesen. Mivel egy kis online üzletet müködtetek 2010 óta, ma már annyira ismertté vált a kis üzletem, ahol egyébként növényeket arulok, hogy szinte naponta kapok kritikát, hol jót, hol rosszat írnak az emberek, mert ugyebár az online dolgokban olyanoktól is kapok kritikát, akik még soha nem vásároltak semmit. De ők kimondják a véleményüket, vagy egyesek csak egyszerüen kiüritik azt a sok szemetet, amit összegyűjtöttek maguknak. Persze nem mindenki aki kritizál teszi ezt, vannak akik kimondják azt ami nem tetszik nekük, mások oktatni akarnak, vagy ha egy versenytárs, akkor az bármi olyant ki akar írni amivel elriaszthatna másokat.

Az elején én is rosszul vettem a kritikát, nem tudtam sokszór mit kezdeni vele. Ilyenkor védekezni probálunk, felhuzunk egy falat, és általában visszadobálunk mi is ugyanazzal, ha kővel dobnak akkor kővel, ha szavakkal akkor szavakkal. De mint minden dolog ami nem velünk született, mert ugyebár vannak velünk születette ismeretek, ezek az ősztönösen cselekedett dolgok, ezek a tudatalattinkban vannak elraktározva, és vannak a tanult dolgok, ilyenek azok amiket otthon tanultunk életünk első pár éveiben. Minderre van egy magyarázat is. Az EGÓ. Ő a tettes, ő szökik az első nemtetsző dologra, mintha parázs égetné meg. Bármi ami megsértette az EGÓnkat, azt le kell támadni, vissza kell űtni, dobni.

A párkapcsolatokban is, ha bármelyik fél nem képes a kritikát fogadni, vagy ha egyik fél állandóan csak kritizálja a másikat, például: nem jó ételt főztél, azt nem úgy kell csinálni, én másképp csináltam volna. Na ilyenkor érdemes átgondolni, és visszaűtések helyett, inkább átadni a rosszul végzett feladatot a másiknak, hadd tapasztalja meg hogy nem olyan egyszerű amilyennek egy kivülállónak tünik. Emiatt  sok veszekedés van a párkapcsolatokban, mert a legtöbben csak kritizálnak, anélkül hogy megtapasztalnák vagy esetleg segítenének a párjuknak. Ez a romboló kritika. Igen. Párkapcsolat romboló.  

Ime néhány jótanács a kritika kezelésére:

1. Probáld a másik ember szemével nézni a dolgokat. 

Vagy esetleg mint kivülálló. Hunyd be a szemed, és képzeld el hogy pár lépést hátralépsz, és talán egy kicsit felemelkedsz, ezáltal úgy tekinthetsz rá a dolgokra mint egy kivülálló, egy kissé eltávolodsz a problémától.

2. Megfejteni a szándékát a kritizálonak. 

Romboló vagy Építő akar lenni? Ez nagyon fontos. Olyan mint amikor valaki megbetegszik. Előszőr meg kell kapni a betegség ókát, hogy kezelni tudjuk.

3. Ne vedd túl komolyan

Amint azt veszed észre, hogy a kritizáló fél utálatból ír és az egyetlen célja az, hogy jól beolvason neked és nem az, hogy segítsen, akkor ne vedd komolyan a szavait. Ne vedd magadra. Biztos rossz kedve van aztán valakin muszáj kiadnia a haragját... Vagy pedig megtelt a szemeteszsákja, és szüksége van valakire akire kiürítheti azt.

4. Gondold át

De próbálj a szavak mögé látni. Hátha valami értékes is van a kritikába és nem csak kötözködés.

5. Ne ereszkedj le az ő szintjére

Semmikép se káromkodj, legyél kedves talán egy kicsit gúnyos is. Tehát burkoltan, szépen becsomagolva közölheted vele, hogy nem lopta be magát a szívedbe ezzel a kritikával.

6. Beszéld meg másokkal

Ha nem sikerül sehogy sem zőld ágra vergődnöd vele, probáld meg ezt megbeszélni a barátaiddal, de itt nagyon fontos hogy mondj el mindent, hiszen ha csak féligazságokat mondasz el a haverjaidnak, akkor az eredmény sem lehet helyes.

Elmúlik

Elmúlik

Egyszer egy indiai hercegnő, édesapjától kapott gyűrűvel felkeresett egy hindu bölcset.

Azt kérte tőle, hogy véssen a gyűrűbe olyan bölcsességet, mely szomorú napokon vigasztalja, a nehéz helyzetekben bátoritja, a boldog időszakokban pedig óvatosságra inti.

A bölcs pár nap múlva visszaadta a gyűrűt.

Csupán egyetlen szót vésett bele: ELMÚLIK ...

A hajótörött tanmese

A hajótörött meséje

Egyszer történt egy hajótörés, amit csak egy ember élt túl. Őt a víz egy lakatlan sziget partjára vetette. Azon imádkozott nap mint nap, hogy jöjjön és mentse meg valaki. Mindennap kémlelte a horizontot, hátha meglát egy hajót, ami megmentheti, de hiába. Végül, beletörődve sorsába, épített magának egy kis kunyhót a szigeten.

Aztán egy napon, amikor elment halászni, hogy legyen aznapra is mit ennie, szörnyű dologra ért vissza. Az egész kunyhó lángokban állt! Teljesen elégett, úgy, hogy csak hamu maradt belőle. A hajótörött teljesen elkeseredett. Nemcsak hogy hajótörést szenvedett, de mire beletörődött sorsába és épített magának egy kis zárt menedéket, az is oda lett.

"Hogy tehetted ezt velem Istenem? Mivel érdemeltem ki ezt a rosszat? Pedig már kezdtem megbarátkozni az egyedüllét gondolatával, és olyan jól éreztem magam ebben a kis kunyhóban, miért kellett ezt is elvenned tőlem?" - kiáltott Istenhez.

Másnap kora reggel, amikor kisírt szemét kinyitotta, arra ébredt, hogy kiköt egy hajó. Nem hitt a szemének! Amikor felszállt a hajóra megkérdezte a kapitányt, hogy honnan tudták, hogy ő ott van.

"Abból a nagy füstből, amit csináltál. Abból láttuk, hogy van itt valaki a lakatlan szigeten." - felelte a kapitány.

Az ember életében vannak olyan időszakok, amikor mindent elveszettnek érez, mert annyi rossz dolog történik vele. De az életnek minden negatív történésre van egy pozitív válasza!

(ismeretlen szerző)